Az első ismert emlékkönyvek a XVI. századból származnak. Az emlékkönyv Európa-szerte ismert latin megnevezése az album amicorum, amely kifejezés már a XIII. századi szótárakban is előfordult. Ebből az időszakból viszont emlékkönyveket még nem ismerünk. Egyes kutatók a szóösszetétel e korai előfordulása alapján az antik barátságkultusz középkori továbbélését látják bizonyítottnak. Elképzelésük szerint a kolostorokban élő barátok úgynevezett imatestvériség intézménye tarthatta fenn a barátság írott formában való megörökítésének szokását. A XVI. századból fennmaradt első ismert emlékkönyvek peregrinációs albumok voltak. A század első felében jelent meg az Európa egyetemeit járó peregrinus diákok körében. Az emlékkönyvekbe az egyetemről egyetemre vándorló diákok egy-egy állomáshelyükön igyekeztek diáktársaik és professzoraik, útjukba akadt neves személyiségek bejegyzéseit megszerezni. E bejegyzések pedig ókori auktoroktól, klasszikus szerzőktől, a Bibliából vett idézetek voltak, legtöbbször latin vagy görög nyelven. A szokást átvették idegen országokban utazgatók és vándorló mesteremberek is. A szokás több csatornán át is terjedt a polgárság különböző csoportjai körében. A XVIII. század második fele a polgári emlékkönyv általános megjelenésének ideje volt, igazi virágkora pedig XVIII. század végére, a XIX. század első felére, a szentimentalizmus és a biedermeier korszakára tehető. Az emlékkönyv ekkor családi tárggyá, az intim családi szféra és a társaság közti kapcsolattartás, kommunikáció egy sajátos eszközévé lett. A XVIII. század közepétől az első világháború kitöréséig az emlékkönyv a társasági tárgyi kultúra egy speciális darabjává vált a vendégkönyvekkel, névjegyekkel, táncrendekkel együtt. Ekkor kapta feminin színezetét is a szokás. Ennek egyik fontos összetevője a biedermeier életérzés, a család és az otthon felértékelődése volt. Az emlékkönyv legfontosabb funkciójává ekkor már az összetartó társaság meglétének kifejezése, a bejegyzés aktusával történő megerősítése vált. Az emlékezés funkciója ugyanakkor megmaradt, a tovatűnt, szép pillanatok rögzítésére vonatkozott. Az emlékkönyvekben az emlékversek megjelenése is erre a korszakra tehető. A XIX. század második felétől, különösen a századfordulótól a tízes éveiben járó tanulóifjúság vált az emlékkönyvkultúra hordozójává. S a századfordulótól szinte kizárólagosan a leányok szokásává avanzsálódott az emlékkönyv, a fiúk már csak mint bejegyzők jöttek szóba. Az emlékkönyv nyitása határpontjelző lett a leányok életében: a gyermekből kisasszonnyá serdült leányka kezdte meg az emléksorok gyűjtését, és általában a férjhezmenetelig foglalkozott vele. A lányok alapos körültekintéssel választották ki azokat a fiúkat, akiket érdemesnek találtak, hogy az emlékkönyvükbe jegyezhessen. A XX. században az emlékkönyv műfaja tovább virágzott, s véglegesen a gyermeklányok világához kötődött. Borsits Mária emlékkönyve is ebbe a 20. század közepi vonulatba illeszthető.

Borsits Mária 1929. január 19-én született Szombathelyen, Borsits Sándor római katolikus vallású honvéd szakaszvezető és a szintén római katolikus Puskás Mária gyermekeként. Lakhelyük ekkor a Gyár utca 2. számú ház volt. Később az Óperint utca 17. számú házba költözött a család. Mária elemi iskolai tanulmányait a szombathelyi Szent Márton utcai Községi Elemi Iskolában végezte. Majd 1939-től 1943-ig a Szombathelyi Államilag Segélyezett Községi Polgári Leányiskola négy évfolyamát abszolválta. Ezt követően női szabóként tevékenykedett, egyedi ruhákat tervezett, s Singer varrógépén – amelyet ma a Savaria Múzeum Történettudományi Osztálya őriz – el is készítette őket. 1945. szeptember 25-én Szombathelyen házasságot kötött Kiss József római katolikus vallású lakatossegéddel. Sajnálatosan boldogságuk rövid ideig tartott. Mária ugyanis rendkívül fiatalon, 19 évesen, 1948. február 2-án elhunyt. Első gyermekével volt várandós, amikor végzetes tüdőgümőkórt kapott.  

Borsits Mária barna bőrkötéses, címlapja bal felső sarkában egy aranyszínű négylevelű lóherével díszített emlékkönyvét Bíró Márta ajándékozta a Savaria Múzeumnak 2024. december 7-én. Az emlékkönyvben 58 egyedi bejegyzés található, valamint középütt egy úgynevezett társaslap, amely dupla oldalon tartalmazza a bejegyzők aláírásait.

Az emlékkönyv képi világa rendkívül színes, az oldalak gazdagon illusztráltak, a szövegeket emblémák, képek, vizuális ábrázolások ékesítik. Különösen szembetűnő a növényi ornamentika gyakorisága: a rózsa, ibolya, tulipán, nyári virágok, négylevelű lóhere képében. Ugyanakkor megjelennek a római katolikus vallás szimbólumai is, mint a kereszt, a templom. A zene szólamai is helyet kapnak a kis albumban, rövid szövegek hangjegyekkel való illusztrálásával. A gyermekvilág mulandóságával kapcsolatban megjelenik a babák ábrázolása, amelyet a szerelem vált majd fel, gerlepár képében. Az életet mint utazást egy mozdony szimbolizálja. A vizuális ábrázolások technikáját tekintve a vízfesték és a ceruzarajz dominálnak. Az emlékkönyv témavilága a barátságot, a szerelmet, az iskolai életet öleli fel. A bejegyzők többnyire Mária osztálytársai, udvarlói. A bejegyzések időtartama az 1940-től 1943-ig tartó időintervallum. A háború szele még nem érintette meg e szeretetteljes bejegyzéseket, ám az utókor számára megrendítő többek között az ortodox izraelita Blau Márta – Mária osztálytársnője – 1943. május 30-ai bejegyzése, aki egy évre a beírást követően már a szombathelyi gettó lakója volt, s akit rövidesen családjával együtt Auschwitzba deportáltak.

A XXI. század emlékkönyvírói mind gyakrabban blogokba, világhálós naplókba írják már szentenciáikat, semmint a kisebb-nagyobb emlékfüzetekbe vagy lakatkával zárható könyvecskékbe. A régi típusú, papír alapú emlékkönyvek megőrzése tekintetében tehát a múzeumokra kiemelt feladat hárul. Borsits Mária – és több, XX. században élő fiatal hölgy – emlékkönyvének megőrzésével és bemutatásával a Savaria Múzeum is élen jár az emlékkönyvkultúra fenntartásában, valamint abban, hogy megismertesse e különleges műfajt a nagyközönséggel.

Irodalom:

Vasvári Zoltán: Könnyű emlékek, hová tűntetek? Tanulmány a XX. századi emlékkönyvkultúráról. Szakszervezetek Országos Diákművelődési Szövetsége. Budapest, 2013.

Kelbert Krisztina
történész, osztályvezető
Savaria Múzeum