„Nincs szomorúbb, mint a merő életöröm, a paloták, a ruhák, az ékszerek, archeológiai sírzsákmány, kacér Szűzmáriák, kisportolt Krisztusok, múzeumi szenzációk, lakomák és persze meztelen nők.” – írja egy helyütt Hamvas Béla. Az igazi szépségben azonban a tradicionális társadalmak tagjai a legfelsőbb igazság megtestesülését, egyfajta Istennel való hasonlatosságot láttak. A paradicsomi állapotok elvesztését követően az emberiség életének szerves részévé váltak a ruházati elemek és a viseleti kiegészítők, melyek feltehetően már a legkorábbi időktől kezdve kommunikációs médiumokként információt hordoztak sok más mellett a viselő társadalmi státusáról, presztízséről.

Az itt röviden bemutatott ezüstből készült, vaskori bordázott lemezkarperec hosszú évtizedekig „ezüst szalvétagyűrű” fedőnéven lappangott a szombathelyi Smidt Múzeum gyűjteményében az idei évben történt „felfedezéséig”. Az ékszer felületének nagy részét a horror vacui jegyében poncolt díszítés borítja, mindkét végén visszahajló kettős kígyófej látható. Ennek a ritka ékszertípusnak a Kárpát-medencében (egy a megyénkben is), valamint a Balkánon néhány nagyon közeli, többnyire ezüstből készült párhuzama került elő, de találkozunk aranyból formált változattal is. A típus, melynek a késő vaskoron belüli pontos keltezése elég nehézkes, mivel egy része szórványként került elő, másik része hosszú idő alatt összegyűjtött kincsleletekből ismert, formavilágát tekintve a balkáni, illyr területek felé mutat.

A hazánkban fellelt példányokat annak idején a helyi kelta népcsoportok valamelyikéhez tartozó emberek viselhették, így nem lehet kétségünk afelől, hogy függetlenül a származásuktól a La Tène kulturális közegbe került karperecek ikonográfiáját a „helyiek” saját gondolkodásmódjuk, mitológiájuk szerint értelmezték. A kígyók összetett szimbolikus szerepkörben voltak jelen a kelta világban, de önálló motívumként viszonylag ritkán fordultak elő. Általánosságban jótékony állatokként voltak számon tartva, de a mérges fajtákat félték és kerülték.

A korabeli emberek szemében a kígyók megjelenésükből, viselkedésükből fakadóan a vizet, a termékenységet, a gyógyulást és a halált egyaránt szimbolizálták. Hosszúkás alakjuk, tekergőző, hullámzó mozgásuk a folyót, a vizet idézi. A termékenységhez fallikus formaviláguk köti őket. Ebben a szerepkörben gyakran fejükön kosszarvakkal kerültek ábrázolásra. A kosszarvas kígyóhoz kötődött még a jó szerencse és az örökkévalóság képzete is. A gyógyulás/gyógyítás funkciója a rendszeres, újjászületésnek ható vedléséből következett. Azok az ábrázolások, melyeken a kígyó a bibliai tudás fájához hasonlóan egy fára tekeredik, életfára utalnak. Számos esetben ábrázoltak kígyót gyógyító istenségek – Siona, Borvo, Damona – társaságában, de több más isten (pl. Kernunnos) (https://www.ancient-origins.net/sites/default/files/field/image/Gundestrup-Cauldron-horned-figure.jpg) mellett is feltűntek.

A halálhoz, túlvilághoz húsevő volta és mérge köti, de a kígyó chtónikus, alvilági aspektusa számos más kultúrából is ismert. A kelta mítoszokban gyakran kígyó őrizte az elrejtett kincseket, így védelmező funkciója is feltételezhető. Már a korai kelta időszaktól előfordulnak olyan ábrázolások, melyeken a karperechez hasonlóan kétfejű szörnyek láthatóak, az egyik leghíresebb ilyen a gundestrupi üst (https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/12/Silver_cauldron.jpg) „b” lemezén (http://www.native-science.net/Images/Gundestrup%20Images11.Plate%20dd.jpg)  látható. Karperecként feltehetően apotropaikus (bajelhárító), termékenységet biztosító, gyógyulást elősegítő funkciót tulajdoníthatott neki viselője.

Kolonits László
régész
Savaria Múzeum