A szombathelyi Savaria Múzeum népikerámia-gyűjteményének jelentős és értékes darabjait alkotják azok a 19–20. századi eredeti falusi tárgyféleségek, amelyek egykor az Őrség vidékének falusi közösségeiben voltak használatosak, illetve a nyugati magyar nyelvterület periférikus parasztfazekas („gerencsér”) központjaiban (pl. Magyarszombatfán, Gödörházán, Veleméren) készültek. A különféle népi kerámiaféleségek múzeumi gyűjteménybe bekerülését az ipari-technológiai fejlődés miatt kihalóban lévő, de még élő paraszti gazdálkodó életformát dokumentálni igyekvő, és azzal összefüggésben egyes kiválasztott, eredeti használati tárgyakat is megőrizni kívánó, jellemzően 20. századi néprajzi tudományos érdeklődés és szellemiség magyarázza elsősorban. A főbb kereskedelmi városi központoktól és útvonalaktól távoli, vagy akár azoktól szinte teljesen elzárt, önellátó paraszti gazdálkodást folytató délnyugat-dunántúli peremvidék vasi kistájain (pl. Vendvidéken, Őrségben, Hegyháton, Kemenesalján) élő falusi népesség egyes helyeken sokáig megtartotta etnikailag is sokszínű hagyományos műveltsége sok évszázados archaikus vonásait. Azok rendszeres összeírása, emlékanyagának összegyűjtése és kapcsolódó fényképes dokumentálása a 20. század legelején kezdődött el múzeumi módszerekkel, kiterjedve a korabeli történeti Vas vármegye egész területére, beleértve a mai szlovéniai Muravidéket („Tótság”) és az osztrák dél-burgenlandi térséget is.

Dömötör Sándor által adatolt műtárgyleíró karton, az Andrásfalvy Bertalan által gyűjtött „mácsikszűrő” tál és Kardos László kötete (reprint).

A regionális néprajzi tudományos múzeumi munka kezdeti mérföldköve volt a Szombathelyen létesült Vasvármegyei Múzeum (ma Savaria Múzeum) Néprajzi Tára megalapítása, köszönhetően a premontrei paptanár Kárpáti Kelemennek, az intézmény első igazgatójának, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1908-ban. A trianoni határmódosítást (1921) követő időszakban a Vas megye Zalával határos déli részén fekvő, Őriszentpéter környékén elterülő Őrség kistáj népi kultúrájának első rövid, de már néprajzi igényességet is felvillantó bemutatását adta dr. Pável Ágoston 1936-ban megjelent „Őrségi képek” című lírai útirajza. A tudós tanár, elsősorban nyelvész, irodalmár Pável, ekkor már 12 éve volt a szombathelyi múzeum néprajzi tárának, azaz gyűjteményének „őre” is. Az általa alapított és szerkesztett Vasi Szemlében megjelent közlése dr. Gönyey Sándorral, a budapesti Néprajzi Múzeum néprajzkutatójával együtt eltöltött háromnapos fotódokumentáló tevékenységük beszámolója. Ennek során Farkasfa, Kondorfa, Szalafő és Őriszentpéter őrségi falvait és „szereit” járták be gyalogosan, fotózták és jegyzetelték néprajzi jellegzetességeiket. Az Őrség falvainak módszeres és alapos áttekintő helyszíni néprajzi kutatását aztán a Táj- és Népkutató Intézet szervezésében 1940-ben megvalósított szalafői kutatótábor kísérelte meg, ezen Pável is részt vett, aminek eredményeként született meg Kardos Lászlónak „Az Őrség népi táplálkozása” című kötete (1943) is. Ami valójában egy tervezett nagyszabású, ám soha meg nem valósult őrségi néprajzi monográfia résztanulmányaként íródott.

A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetének egyetemi hallgatói gyűjtés közben Őriszentpéteren, 1953. október 10-én. (Savaria Múzeum Néprajzi Fotótára 1602.)

A második világháború után dr. Dömötör Sándor néprajzkutató, múzeumigazgató gondozta a szombathelyi néprajzi gyűjteményt 1949 és 1957 között. Az Őrség iránt a 20. század közepén felélénkülő néprajztudományos figyelem ebben az időszakban is fennmaradt, aminek részeként Dömötör támogatásával a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetének egyetemi hallgatói 1953. október 10-én néprajzi gyűjtésen vettek részt Őriszentpéteren és a környező településeken. Az egyetemi hallgatók között volt Andrásfalvy Bertalan is, a mai napig neves néprajzkutató, valamint a politikai rendszerváltást követően 1990-ben megalakult Antall-kormány első művelődési és közoktatási minisztere (1993-ig). Az ifjú Andrásfalvy ezen az egyetemi néprajzi kiránduláson gyűjtötte Szalafő Felsőszerén a mellékelt műtárgyfotón látható és a Savaria Múzeumnak adományozott tésztaszűrőt, vagy egykori népi nevén „mácsik-szürü” cseréptálat, ami a szombathelyi népi kerámiagyűjteményben mindmáig megőrződött. A néprajzi tárgy múzeumi leltárba vételét, gyűjtőjének konkretizálásával, hivatalosan azonban Dömötör Sándor végezte el, még ugyanabban az évben, szintén 1953-ban (Bárdosi János 1958-ban újraleltározta). A vasi megyeközpont muzeális intézményének való ajándékozást nyilván az is lehetővé tette, hogy a nyilvántartási bejegyzések szerint a peremfalán törött, drótozással javított tárgyat a gyűjtésekor már végleg nem használták tulajdonosai: „Eredetileg a konyha pócán tartották, amikor eltörött a kamrába, majd a pajta mellé került.” – sommázta Dömötör. A kerek, zöldmázas, fenekén sűrűn kilyuggatott tál eredetileg a forróvízben főtt tészta szűrésére volt használatos, aminek rajzos ábrázolása Kardos László említett kötetében is látható (145. ábra), valamint a tárgyféleség paraszti használatát is röviden leírásban olvasható (98. oldal):

„A főtt tészták leginkább, mint levestészták kerülnek tálalásra: egyébként mint száraz tészták szerepelnek. Legelterjedtebbek, valószínűleg származásra is régibbek a mácsik-félék. Búzalisztből és hajdinalisztből készülnek. Sós vízzel, meg ha jobbra akarják készíteni, tojással gyúrják meg és nyujtják el, de koránt sem olyan vékonyra, mint a levestésztát. Kissé szikkadni hagyják. De metélve is pihentetik, száraztatják egy kissé, mert azonmód vízbe összeragadna. Száradás után szalagokra hasítják, sarkosan és kockásan megvágják, vagy csak kézzel csipkedik bele a forró vízbe. Forrás után cserép mácsikszűrővel kiszedik, miközben hideg vizet csorgatnak a mácsik-szűrőn keresztül, hogy a főtt tészta össze ne ragadjon. Zsíros tepsiben kissé pirítva meghempergetik, vagy csak zsíros lével leöntik.”

A tárgy gyűjtése és a néprajzi kollekcióba illesztése minden bizonnyal Kardos László idézett közlésének ismeretében történhetett, hiszen annak múzeumi nyilvántartása részét képező, az 1958-as újraleltározás során használt gépelt műtárgyleíró karton egyben a szakirodalomra való konkrét hivatkozást is magába foglalja, még ha ez valószínűleg már Dömötör Sándortól is származik. Továbbá, erre az összefüggésre utal az is, hogy a tésztaszűrőt egy cserép tepsivel együtt gyűjtötte Andrásfalvy Bertalan a Savaria Múzeum néprajzi gyűjteményének, mintegy megörökítve tárgyi emlékekkel is a már korábban Kardos által rajzban és szövegben dokumentált hagyományos őrségi, szalafői, mácsikfőzési paraszti technikát.

Illés Péter, PhD
etnológus, főmuzeológus

Irodalom:

Horváth Sándor (2009): A néprajzi gyűjtemény története. – Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője 32/2. 113–173.
Illés Péter (2003): Pável Ágoston: az élmény, az irodalomtudós és az etnográfus konfliktusa. – Vasi Szemle 57/1. 55–68.
Kardos László (1943): Az Őrség népi táplálkozása. Budapest: Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya.