„Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája…”
(Petőfi Sándor: Alföld c. vers – részlet)

A pásztornak a botja, a kutyája és az ostora mellett az egyik legfontosabb eszköze a kolomp. Miért? Gondoljunk csak bele, hogy az esti órákban a kihajtott jószágokat keresve a hallásunk után járva találjuk meg az eltévedt juhot vagy szarvasmarhát.
Egy olyan eszközről teszek említést, melyet már az ókortól kezdve ismertek az emberek, bár abban az időben inkább díszként használták, mint sem jószágcsengettyűként. A népvándorlás kori leletek bizonyítják, hogy a bronzcsengettyűt és a vaskolompot mint használati tárgyat alkalmazták a hun és az avar kori állatartó emberek.
Múzeumi anyagok között kevés középkori kolompot találni, aminek az a magyarázata, hogy az igénybe vett és kopott kolompokat a rézöntők újraalkották, vagyis az egykori darabokat újraöntötték. A 16-17. században írt jegyzőkönyvekből keveset tudni arról, mennyi jószágnál működtették pontosan a harangokat, viszont a 19. századra már több feljegyzésben olvasható, hogy korlátozták használatukat, sőt egyes alföldi városokban tiltották is.

A kolompokat rézből és/vagy egyéb fémek keverékéből készítették a rézöntők. Célja, hogy az elkóborolt jószágok nyakában megjelenő „hangszer” hangjával az adott falkát összetartsa. A magyar vidékeken többféle kolomptípus jelenik meg: alföldi (behajlított szélű), bánáti (szűk szájú), csákvári (be nem hajlított szélű), csetreng, delleng, dohogó, dunántúli (kevésbé szép hangú). 
Nagyság szerinti csoportosítása a következő: a legnagyobb a harang (200-400 dkg), a közepes a kolomp vagy közepes harang, valamint a legkisebb pörgő / pergő (20-40 dkg). A felsorolt elnevezésű tárgyak átmérője változó, a legnagyobb akár 20-25 cm is lehetett. Egyes települések feljegyzésében a nagyságot literben adjtk meg. Erre példa a somogyi gulyások esete: a 8-10 literes nagy kolomp a kecskeméti pásztoroknál a delleng elnevezést rejti, míg a nagydelleng 12-16 literes. A közepes harang űrmértéke 5-6 liter, amit a szatmári területeken csatrangnak neveznek.

Kolomp. A Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztályának gyűjteményében lévő 64.14.1 leltári számmal ellátott tárgyáról készült felvétel.

Egykoron a Kárpát-medence területén néhány kolompkészítő központ működött, amelyek az egész területet ellátták, erre jó példa a híres Jolsva (Gömör m). A vasműves mester munkája aránylag egyszerűnek számított. Először acélból és egyéb fémekből lemezeket, majd négyszögletes darabokat vágott, amiket domborított. A kapott formát rézzel megforrasztotta és a végén a belevaló fület és ütőt külön hozzákovácsolta. A 19. században a rézöntők a helyi vásárokban jelentek meg, ahol a különböző szebbnél szebb hangú csöngettyűket és harangokat árulták. Az eladás után a vasműves mester a kolompok behangolását a pásztorokra bízta.
A pásztorok dolga nem volt egyszerű a vásárláskor, mivel a már meglévő eszközhöz kellett éppen egy vastagabb vagy egy vékonyabb hangzású csengettyűt vásárolni, tehát a harmónia összeállítása és a szakszerű kiválasztás nagy gondokkal járt. A pásztorok nem egyedül, hanem akár csoportosan megejtették az említett vásárlást, hiszen egy hosszas tanakodás után kellett eldönteni, melyik lesz a választott hangszer az állatuk nyakában. Egy-egy pásztor a falkájának nagyságától függően 8-14 fajta jószágcsöngettyűt rakott össze, melynek zenei összhangját a kecskeméti vidékeken cimbalomnak nevezték.

A kolompot vagy csöngőt megfelelő bőrből készült szíjazattal szerelték fel, amit a pásztor vagy egy szíjgyártó készített el. A rangos csöngetyűszíj egy jó tenyérnyi széles, kétrétű bőrből van varrva a szíj végéből, ami a csatba jár. A szíjra díszes rézcsat került, amit kolompárosok vagy rézöntők készítettek el. Formájukat tekintve koronásak, járomalakúak, félkör- vagy négyszögformák, amelyen bemélyített díszítések jelennek meg, amelyeket akár rózsás indás, bajuszos díszítések cifráznak.
A kolompot a vezérjószág és az elbitangoló állat nyakába tették, sosem adták rá a ménre, a bikára és a kosra. Lovaknál az öreg, meddő kancát választották ki, aki nem szalad előre, középen marad és a ménest a harang szavával összetartja. A marhák esetében az elkószálóra helyezték, aminek messze hangzó harangot helyeztek el a nyakára. A csordákban mindig figyelték a létszámot, hiszen annak figyelembevételével történt meg, hogy összesen hány kolomp kerül a jószágokra. A juhnyájakban jóval kisebb méretű csöngők vagy pergők kerültek a nyáj legnyugodtabb és legcsendesebb juhaira. Előfordult, hogy a kondás is elhelyezett egy-egy sertésére egy-egy pörgőt, de harangot sohasem.

"Tehéncsengő". A Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztályának gyűjteményében lévő 72.2.2 leltári számmal ellátott tárgyáról készült felvétel.

A nyugat-dunántúli területeken jellemző szarvasmarhatartás miatt szükséges volt a kolompok használata a gulyákban, míg a kisebb borjakra inkább csengőket helyeztek el. A kolompokat a stájer területekről hozták be és ezért „magyar csengettyű”-nek hívták.

Sztankovánszki Zita
múzeumpedagógus
Vasi Skanzen

Felhasznált Irodalom

Bodgál Ferenc
1980    Kolompkészítő. In.: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. Akadémiai kiadó, Budapest. 242.

Paládi-Kovács Attila
2001    Szarvasmarhatartás. In.: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz II. Akadémiai kiadó, Budapest. 658-704.

Szabó Kálmán
1932    Csöngetyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén. In.: Bátky Zsigmond (szerk.): A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője. Az „Ethnographia” melléklete. XXIV. Évfolyam. Budapest. 68-75.

Varga Gyula
1980    Kolomp. In.: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. Akadémiai kiadó, Budapest. 241-242.