Február manapság már nem csak a farsangi időszak mulatozásairól, hanem sokak számára a szerelem ünnepléséről is szól.  Magyarországon Bálint-nap, míg a világ más országaiban Valentin-nap február 14-e. Szent Bálint tiszteletét és a hozzá kapcsolódó szokásokat hazánkban a betelepülő németek mélyítették el a 18. században. Vonatkozó népszokásaink és hiedelmeink nem kapcsolódnak szervesen a szerelemhez, sokkal inkább az egészség megőrzését, a betegség elhárítását célozzák. Talán mégsem veszi zokon a Kedves Olvasó, ha érintőlegesen mégis megemlékezünk a szerelem örökkévalóságáról. Ugyanis a szerelem érzése esszencia, minden korban mozgatórugója az ember tevékenységeinek. Alkotásra, kifejezésre ösztönöz, szépséget és érzékenységet csepegtet a mindennapokba. Kedvesünk megajándékozása egyfajta kulturális univerzálé, melynek célja minden korban az, hogy választottunk tudtára adjuk a szándékainkat és emléket állítsunk a szerelmünknek. A szerelem tárgyai sokfélék lehetnek, de mind egy irányba, a szív felé mutatnak.

A Savaria Múzeum néprajzi gyűjteményében is számos “szerelmes” tárgyat találunk. Ezek többségükben látványos, díszes, szép darabjai a gyűjteménynek. Általában kiemelt szakmai figyelemben részesülnek, legtöbbjük szerepelt már kiállításban, katalógusban, több alkalommal, egyre javuló minőségben fényképezték őket. A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy ezen tárgyakon keresztül a 19-20. századi, “népi” szerelmek világába kalauzoljuk az Olvasót.

Az ajándék minden esetben jelentőséggel bír, akár adjuk, akár kapjuk. A paraszti világ ajándékozási szokásai bonyolult társadalmi viszonyrendszereket tükröznek. Közel sem volt  mindegy, hogy ki, kinek, mit és mikor ajándékozott. A különböző egymásnak adott tárgyi javak közül egyértelműen kiemelkedik az ún. szerelmi ajándékok színes, változatos kategóriája. Ezek tulajdonképpen legénynek és leánynak az udvarlás idején - jobb esetben - vice versa adott ajándékai. Ezek a tárgyak egyrészt a szerelmesek közötti személyes kötődés megerősítését szolgálják, szándékot, ígéretet fejeznek ki egymás irányába, másrészt, a falu társadalmának szemében kézzel fogható dokumentumai a kapcsolat fennállásának. A szerelmi ajándékoknak két típusát szokás megkülönböztetni: az alapvetően szülők által előkészített, kiházasítást célzó, foglaló-jellegű, nagyobb értékű ajándékokat, valamint a személyes vonzalmat kifejező, udvarlási szándékot jelző egyéni ajándékokat.Az ajándékozás legtöbbször valamilyen ünnephez, jeles alkalomhoz kötött aktus volt.

A téma neves kutatója, K. Csilléry Klára megállapítása szerint a néprajzi tárgyanyagban szórványosan már a 17. századtól ismeretesek szerelmi ajándékok, a 18. századtól pedig egyre nőtt ezen ajándékok népszerűsége. A szerelmi ajándékok “aranykora” mégis a 19-20. század, ekkor már kimutathatók területi sajátosságok a preferált tárgycsoportok, az ajándékozás szokásrendje tekintetében is. Az ajándékozott tárgyaknak a kapcsolat fázisait, elmélyülését követve meghatározott sorrendje volt. Bizonyos darabokat szabadon el lehetett fogadni (akár többet is, más-más kiszemelttől), mások azonban egyértelmű elköteleződést jelentettek. Ezeket az utóbbiakat már jegyajándéknak szokás nevezni.

A szerelmi ajándékok javarészt díszített, monogramos, gyakran feliratos, sőt - a gyűjteménnyel foglalkozók szerencséjére - sokszor datált tárgyak. A díszítmények átalakulásai felhívják a figyelmet a tárgyak funkcióváltásaira, a paraszti ízlés változására is. A korai darabok esetében javarészt a funkció, a használhatóság volt az elsődleges szempont, így a díszítmények is kisebb hangsúlyt kaptak. Később fokozatosan felértékelődött a forma és az esztétikum. Az egyre gazdagodó, szerelmi szimbólumokban bővelkedő díszítmények sok esetben használhatatlanná tették, “derealizálták” az adott tárgyat, átsorolva azt a dísztárgyak kategóriájába. A 20. század második felében végül túlnyomóvá váltak a formailag egységesült, mesterektől vásárolt dísztárgyak és vásári ajándékok. Mindez a szerelmi ajándékok egyéni jellegének háttérbe szorulásához vezetett. Ez az átalakulás rámutat a szerelem, a párválasztás, a házasságkötés társadalmi szokásrendjének változására is. Az ajándék folyamatosan vesztett ígéret-funkciójából, egyre kevésbé jelezte az elköteleződés szándékát, inkább csak a szerelmes felek közötti kedveskedésnek számított.

A fiatalok egymásnak különböző típusú, nemek szerint meghatározott ajándékokat adtak. A legények leányoknak szánt ajándékai korábban elsősorban olyan nélkülözhetetlen használati tárgyak voltak, amelyeknek minden tisztességes, szorgalmas leány eszköztárában szerepelniük kellett. Ilyen volt a mosósulyok (gyűjteményünkben “mosólapicka”),  a mángorló, a guzsaly, az orsónehezék, szövőtábla, vászonfeszítő, vetélő. Néprajzi gyűjteményünkben is számos példát találunk “szerelmes” munkaeszközre. Elvárás volt, hogy a tárgy “álljon kézre”, hatékonyan lehessen dolgozni vele. Ezeknél a tárgyaknál még jellemző volt a saját kezű díszítés. A legény szívét-lelkét és a kézügyességét is beletette az ajándékozott tárgyba. A leánynak minden bizonnyal jobban esett a házimunka, ha a kezében lévő eszközre tekintve minden pillanatban eszébe juthatott a szerelmese. A következő fotókon - a teljesség igénye nélkül - láthatjuk, hogy a konyhától a mosóteknőig, szövéstől a szépítkezésig megjelenhetett a paraszti háztartásban a tárgyiasult szerelem. 

Első pillantásra egyszerűnek tárgynak tűnhet egy lisztes lapát, de ennek az 1829-es darabnak a  hátoldalán a “Judi szűvem szerelme” felirat nagy érzelmeket feltételez T. J. részéről:
 [Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF56563).]

A mindennapi kenyérről is kimondottan a nők gondoskodtak a paraszti háztartásban. A vasszécsenyi kovászkeverő korong alakú vége is kapott egy bájos, pirossal spanyolozott díszítményt: rozmaringkoszorúba foglalt, szívből kinövő virágtövet:

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF56556).]

A szövés és fonás tárgyai is elsősorban női kézbe valók, szerelmi ajándéknak tehát remekül beillenek. Egyszerű, de kifejező az 1859-ben készült szövőtábla diszkrét szív dísze:

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF54635)]

Kedves, naiv karcolt díszítéssel látta el a legény szíve választottja számára a mosólapickát:

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF57971)]

Népművészetünk viszonylag ritka tárgycsoportját képezik a ruhaneműk “ráncba szedéséhez” használt  ún. ráncolófák. Gyűjteményünkben több míves, egyértelműen szerelmi szimbólumokkal díszetett példány is található. Jelen sorok írójának kedvence a “Teresia” névvel ellátott, áttört díszítésű darab.

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF57443)]

Gyűjteményünk szerelmi témájú tárgyainak legnagyobb részét egyértelműen a vászonneműek mosás utáni kisimítására szolgáló mángorlók teszik ki. Ezek a tárgyak igazán jól példázzák azt a folyamatot, amelyben az alapvetően funkcionális szerelmi ajándék művészi módon megformált dísztárggyá avanzsált. A szerelmi ajándékozás népszerűsödése, a tárgyak esztétikai átalakulása kapcsán észre kell vennünk,hogy a díszes ajándékok tetemes hányadát már nem a szerelmesek készítették. A bonyolult faragványokkal cifrázott mángorlók jelentős részét külön erre “szakosodott” mesteremberek készítették. A különböző darabokon feltűnő sajátos stílusjegyeik alapján nem ritkán megismerhetjük az alkotó egyéniségeket is. Sokat tudunk például az alább látható, díszes, spanyolozással ékített mángorló készítőjéről, bizonyos “Jáger” Horváth József juhászlegényről, aki a mesterséget többszöri börtönbüntetése alatt tanulta ki és tökéletesítette, olyannyira, hogy munkái később több vasi és zalai faragót inspiráltak. A mi mángorlónkon egy juhász és felesége látható, név szerint Császár Mihály - aki jó barátja és rabtársa volt Jágernek -  és felesége Kis Mihály Mantzi. A szép ajándékot vélhetően az esküvőjükre kapták ügyeskezű - és helyzetéből adódóan akkoriban igen ráérő - ismerősüktől.

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF57919)]

Nem munkaeszköz funkciójú szerelmi ajándék volt a tükrös. A gazdagon díszített, általában kisebb méretű, - zsebben hordható - kinyitható tükrök is nagy népszerűségnek örvendtek a leányok körében. Kedves darab ez a kihúzhtó fedőlappal felszerelt, igen szép karcolt-spanyolozott, virágmintás díszítésű tükrös:

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF56802)]

A leányok legényeknek adott szerelmi ajándéka lehetett zsebkendő, kalap mellé való bokréta,  dohányzacskó, ünnephez kötötten húsvéti tojás. Jellemző volt, hogy a legény udvarlási gesztusait a leány szerelmi ajándékkal viszonozta: pl. megtáncoltatásért zsebkendő, húsvéti locsolásért húsvéti tojás járt.

A textilneműek közül kedves darab ez a finom virágmintával, “Emlék” felirattal hímzett zsebkendő:

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF55185 - részlet)]

Ha jól sikerült a locsolkodás, járt a legénynek a hímestojás. A gyűjteményben szebbnél-szebb darabokat őrzünk. Az írott tojások mellett megjelennek a karcolt technikával készült hímesek is, amelyeknek egyik felén jellemzően illusztráció, másik felén pedig valamilyen felirat szerepel. Jellemző versike az “Egy kis emlékkel megleplek, mert tiszta szívből szeretlek” és ennek variációi.

[Fotó: Tompa-Horváth Iringó, 2025.]

A klasszikus hímestojás analógiája a magyarszombatfai, gazdagon díszített, feliratozott, bájos  cseréptojás, amelyet Czügy János fazekasmester készített, húsvéti emlék gyanánt.

 [Fotók: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF49164, SNF49163)]

Végezetül nem maradhatnak ki az édes ajándékok, amiket a szerelmesek kölcsönösen adhattak egymásnak. Ami manapság egy doboz díszes csomagolású csokoládé, az akkoriban nem lehetett más, mint a mézeskalács. A parasztság körében már a korai időktől kedveltek voltak a vásári mézeskalácsosok - mézesbábosok - gyönyörűen díszített finomságai. Néprajzi gyűjteményünkben jelentős mennyiségű bábsütő formát találni, ezek közül álljon most itt - befejezésképpen - egy szív alakú. Éljen a szerelem!

[Fotó: Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF54652)]

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I. Szent István Társulat. Budapest, 1977.

Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet. Corvina. Budapest, 1969.

Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága. Szombathely, 1996.

132. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál. Ethnographia. LXXXVII. 103–132.
133. Csilléry Klára–Györgyi Erzsébet: “Szerelmi ajándék” szócikk. In.: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 5. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1982. 10-14.

Tompa-Horváth Iringó
néprajzos muzeológus
Vasi Skanzen