Magyarország vidékein az állattartás és a hozzákapcsolt pásztorkodási életforma eltérő jegyeket hordozott. A pásztorok az emberi közösségektől távol, szabadabb életet éltek, így szembesültek a magánnyal, a természet közelségével, a pusztai élet kényelmetlenségével, valamint az időjárási körülmények sokszínűségével. Az elmúlt évszázadokban a pásztori közösségekben kialakult az egymás közötti érintkezés, a megszólítás, a hit- és a szokásvilág, a viselet, illetve az állatokhoz való viszonyulás, gondozás sajátos formája. Értelemszerűen a juhász a juhászokkal, a kanász a kanászokkal, míg a gulyás a gulyásokkal tartotta a kapcsolatot, ami baráti vagy rokoni kapcsolatot is jelenthetett. 

A dunántúli területeken, ahol a dombos-erdős vidékeken a szarvasmarha-, a juh- és a sertéstartás volt a jellemző, az állattartók jól ismerték a legeltető, illetve az istállózó állattartási módokat. A pásztorkodás egykor uralkodó gazdálkodási ág volt, a használati eszközök elkészítési módjai generációkon átívelően, apáról fiúra szállt.

A pásztorművészet az egyik legsokoldalúbb tárgyakkal rendelkezik, hiszen fából faragtak furulyát, juhászkampót, pásztorbotot, tükröst, míg az elhullott állatok szarvából a pásztorok készítettek kürtöt, sótartót vagy gyufatartót. A használati tárgyak a pásztorember szabadidejében, az állatok őrzése mellett készültek el. A faragott tárgyakon kezdetben a geometrikus díszek, majd a virágcsokor, a tulipán, a madár vagy a szív motívum jelent meg. A pásztorélet és annak velejárói, gondolatvilága és ízlésvilága szoros összefüggésben vannak az életforma alakulásával és változásával.

A dunántúli pásztorok számos használati eszközt alkottak meg az elhullott marha szarvából, amelyre a szaru anyaga alkalmasabb volt, mint a fa, ilyenre példa az ovális vagy hengeres formájú sótartó, ivótülök és fenőkőtartó. A sótartót fából készült dugóval zárták le, mely a sót a nedvességtől és a víztől védte meg. Méreteit tekintve 10-16 cm magasak. Az ország más vidékein szintén ismerték ezt a tárgyat, hiszen a parasztok és a vadászok is használtak sótartókat.  

Spanyolozott sótartó, virágmotívumokkal ellátott szaruból készített, feltehetően Jáger (Horváth) József munkája. 1830-as évek, Baltavár (ma: Bérbaltavár). Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály, leltári száma: 59.274.1.1-2.

A pásztorok által használt tárgyak díszítésének elkészítésére jellemző volt a karcolás vagy vésés. A dunántúli területeken elterjedt a 18. század végi és a 19. századi eleji időszakban a spanyolozás technikája. A kifaragott, karcolt motívumba egy késhegy vagy egy felmelegített fémtárgy segítségével piros festéket, spanyolviaszt vagy fekete kenőcsszerű anyagot kentek be. A faragott motívum gyakran egy stilizált virág, mely a „nyugati hatások” közelségét mutatta, de a madárábrázolások a korábbi tradíciók őrzését jelezték, melyre jó példa a galamb, a szerelem vagy a szeretet jelképe. A mángorlók, a tükrösök, a borotvatokok, sőt akár a sótartók egyik jellegzetes díszítési módjának számított.

A sótartón szereplő ábrázolások. Vas megye népművészete, 322. o. 

Dunántúli és Vas vármegyei kötődésű pásztorművészek alakjai között szerepelnek olyanok, akik országosan ismertekké váltak munkáik révén: Györkös István, Jóna Józsi, Király Zsiga, Szép Ferenc. A művészek borotvatokokat, mángorlókat, tükrösöket készítettek, az ezeken előforduló mintákat, figurákat más, egyszerű pásztorok is elkészthették szabadidejükben. 

Sztankovánszki Zita
néprajzos muzeológus
Vasi Skanzen

Felhasznált irodalom

Manga János

1972    Magyar pásztorfaragások. Corvina kiadó.

1981    Spanyolozás. In.: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Akadémiai kiadó, Budapest. 487.

Manga János – Kisbán Eszter – K. Csilléry Klára

1981    Sótartó, szarusótartó, sóstülök. In.: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Akadémiai kiadó, Budapest. 478-480.

Szelestey László

1996    Faragó emberek – pásztorművészet. In.: Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely. 310-336.