A parasztházak világítása a villanyvilágítás megjelenéséig sok archaikus vonást megőrzött. A XIX. század végén már ismerték a petróleumlámpát, de ahol volt, ott sem sokat használták. A lakók mindennapi élete, munkabeosztása a felkelő és lenyugvó naphoz igazodott. Lámpást nyári időben sokszor csak lefekvéshez gyújtottak. A szabadtűzű konyhák idejében a tűzhely nemcsak főzőhely, de világítóeszköz is volt egyben. Téli estéken a tűzhely fénye mellett fontak az asszonyok, faragtak a férfiak, pipáztak és meséltek az öregek. A tűztől távolabbi részek megvilágítására égő fadarabot, később erre a célra készített foklát használtak. A foklát rövid időre kézben, mindkét kéz használata esetén szájban tartva alkalmazták. Néhol az épület repedéseibe, terménybe, gabonával töltött edénybe állították.

 A fokla a fáklya szóval azonos eredetű, annak régebbi, tájnyelvi változata. Jól égő fából vékonyra hasogatott, 50-60 cm hosszúságú világítóeszköz. Alapanyaga elsősorban erdeifenyő, de egyes vidékeken tölgy-, éger-, bükk- vagy gyertyánfából is készítették. Készítésekor a durván felhasogatott anyagot kemencében szárították, száradás után balta fokával végigverték, hogy belső rostjai felszakadjanak, jobban hasadjon, könnyebben égjen.
A foklavilágítás egész Európában elterjedt volt. A fában gazdag hegy- és dombvidéki területekhez köthető. Használata a XIX. század folyamán visszaszorult, de a kémény nélküli területeken a füstöskonyhák világítóeszközeként még a két világháború között is használatban maradt.
A foklatartók fokla tartására szolgáló, formailag és szerkezetileg nagyon változatos eszközök. Rövidszárú talpas változatuk elsősorban asztali használatra, az állványos, sokszor állítható magasságúak a teljes helyiség megvilágítására szolgáltak. Készültek tisztán fából, tisztán vasból, de a leggyakoribbak a fa állványzat kihegyezett rúdjához csatlakozó kovácsolt csíptetők voltak.

A Savaria Múzeum néprajzi gyűjteményében 29 db foklatartó van. A kiállított darab az asztali foklatartók csoportjába tartozik. Talpa durván faragott tölgyfa tuskó. Felső részébe rövid erdeifenyő szár illeszkedik, melynek végén köpűvel csatlakozó, rugós feszítésű ollós csíptető van.

Nagy Endre
muzeológus