2020. feb 03.

Egy bronzkori korsó Móra Ferenc ásatásáról

írta: Savaria MHV Múzeum
Egy bronzkori korsó Móra Ferenc ásatásáról

Lajkó Orsi (1974-2019), a szegedi Móra Ferenc Múzeum régészeti osztályvezetője emlékére

Az emberekkel ellentétben, akiknek élete a halállal nem ér véget, a tárgyak életciklusa a legtöbb esetben egy fázisú. Minél távolabbi múltban kutakodunk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez az egyetlen életciklus egyetlen emberhez, családhoz, közösséghez kötődött. Az őskor korai időszakaiban a tárgyak elkészítője és használója is jó eséllyel ugyanaz a személy lehetett. Később fokozatosan elvált egymástól a készítő és a használó, majd egyre többször közéjük közvetítők kerültek, ezzel megnövelve a fizikai távolságot a tárgy készítési helye és a felhasználás helyszíne között.

Használati tárgyaink életútja a modern, fogyasztói társadalomban a legjobb esetben is az „Addig jár a korsó a kútra…” kezdetű közmondással jellemezhető. E mentalitás következményeit ma már mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk. A nem is távoli múltban viszont szinte minden tárgyat megjavítottak, esetleg felhasználták azt egy újabb alkalmatosság létrehozásához. A hétköznapi élet számára készült eszközökhöz képest jóval rövidebb, de nem biztos, hogy kevésbé izgalmas volt a kifejezetten funerális célra készült tárgyak evilági életciklusa, mely optimális esetben a temetéssel lezárult.

A tárgyak életének második szakasza általában a múlt iránti érdeklődés eredménye, mely ismereteink szerint első ízben, szisztematikus formában Nabú-naid (Kr.e. 556-539) újbabilóni uralkodó tevékenységéhez kötődően jelent meg. Ma ez a második fázis legtöbbször egy lineáris folyamat formájában jelentkezik: a tárgy előkerül az ásatáson, restaurálják, bekerül a múzeumi nyilvántartásba, fotó, rajz készül róla, a kutatók publikálják, részévé válik a múzeumi gyűjteménynek, melynek feladata, hogy azt az örökkévalóság számára megőrizze. Az itt bemutatásra kerülő tárgy második élete azonban ennél fordulatosabbra sikeredett, és valódi kultúrtörténeti csemegének tekinthető.

savaria_1_kep.JPGA kétfülű korsó

Dr. Medres Szabolcs Zsolt 2019 novemberében egy szürke színű, kézzel formált, jellegzetes formavilágú korsó társaságában jelent meg a Savaria Múzeum régészeti raktárbázisán. A korsó néhány bronz pitykét, bronz spirálcsövecskét és emberi fogat is rejtett, de hamar előkerültek az edényhez kapcsolható családi iratok, fényképek, elkezdett kibontakozni a kép, hogyan került egy nagyjából 4000 éves, tipikus Maros-vidéki lelet Szombathelyre?

Minden családban vannak különleges történetek, de ezeket a legtöbb esetben kizárólag a szájhagyomány igazolja. A Medres család legendáriumában szereplő történetekről viszont nemcsak iratok és fényképek tanúskodnak, de egy irodalmi alkotás is. Medres úr dédnagyapja, Máder Ferenc háza nagyjából száz esztendővel ezelőtt Szőregen állt a Szív utcában. A helyszín jól ismert az őskori régészet kutatói előtt. Móra Ferenc ásatásai előtt, melynek keretében 231 sírt tártak fel, Máder bácsi is számos régészeti leletet talált a kertjében. Egy Móra által megörökített beszélgetésük ide kívánkozik:

„– Hát aztán hová tette őket, Máder bácsi? Összetörte, úgy-e?

– Nem eszetertem, dehogyse. Én nem terem essze semmit. Koponyát tetem ablakba, utcára, hű, ijedezték tőle népek és montak, azért feljelentenek engem jedző úrnál. Na, mondom, enim koponyával azt teszek, amit en akarom.

Kezdtem megérteni, hogy mért tartják a szőregi kéményseprőt különös embernek a népek. Mégse lehet az egészen tökéletes ember, aki nem töri össze a régiségeket.”

savaria_2_kep.jpgÁsatás a Szív utcában (dr. Medres Szabolcs Zsolt tulajdona)

Az ásatások megkezdése, a lelőhely lokalizálása eleinte nem ment könnyen: „Savanyú arcok, kelletlen hümmögések fogadtak mindenütt. Mindenki tudott a régiségekről, de mindenki a szomszédja földjében.” – a világ azóta sem sokat változott. Máder bácsi viszont a megkeresés után, nem is túl vonakodva engedélyt adott arra, hogy feltárást végezzenek a kertjében, de Móra szavai szerint a következő feltételeket szabta: „szőlőben, fában kárt ne tegyünk, a salátát le ne tapossuk, a birsalmát ne hozzuk el emlékbe, a méhecskéket ne zavargassuk és mikor az árkokat behúzzuk, a termőföldet ne keverjük a vad föld alá.” A kezdeti kisebb bizalmatlanság után a „szőregi kincses kéményseprőék” személyesen is kivették a részüket a Szív utcai ásatásból, és egy bronzkori sír feltárása miatt még a cseresznyefájukat is kivágták. Móra irántuk érzett megbecsülése jól érződik az esetet feldolgozó elbeszélésből is, de egy 1930 májusában írt levele szintén arról tanúskodik, hogy Máderékról a későbbiekben sem feledkezett meg.

savaria_3_kep.jpgMóra Ferenc levele Máder néninek (dr. Medres Szabolcs Zsolt tulajdona)

A korsó és a családi relikviák a nagyapa, Máder/Medres József feleségének halála után kerültek Dr. Medres Szabolcs Zsolt birtokába, aki az iratok rendezése és az emlékek felidézése közben jutott arra a gondolatra, hogy a szokatlan formavilágú kerámia edénynek köze lehet a családi történetekhez. Így a közel 100 évet és 400 km-t kitevő útja után az edény ideiglenesen a Savaria Múzeumba került. A korsó útja itt nem ér véget, mivel rövidesen visszakerül szülőföldjére, a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményébe.

savaria_4_kep.JPGA megtalálás nyomai a korsón: 100 éve is ásóval és lapáttal dolgoztak az ásatásokon

No de röviden összefoglalva mit tudhatunk egy évtizedekkel ezelőtt Vas megyébe keveredett edényről, amit majd száz éve ástak ki a földből? Ez a fajta kétfülű korsó a Perjámos-kultúra, másik nevén Maros-kultúra emblematikus leletének számít, hasonló típusok sírokból és a települések emlékanyagából egyaránt előkerülnek. Az itt bemutatott 173 mm magas edény a kultúra korai, „Szőreg 1-3.” fázisába sorolható. Írott források hiányában, így a korabeli népek ismerete híján a közös kerámiaművesség és életmód alapján elkülönített kultúrkör a kora és középső bronzkor határán, nagyjából Kr. e. 2200-1500 között létezett.

savaria_5_kep.JPGUtazás a földalatti Magyarországon

A kultúra egykori településterülete ma három országra terjed ki a Tisza alsó folyása és a Maros torkolatvidéke környékén, így lelőhelyei megtalálhatóak DK-Magyarországon, DNy-Romániában és ÉK-Szerbiában. Kétszintű hierarchiába rendeződő településeik az árterek kiemelkedésein helyezkedtek el. A viszonylag rövid ideig lakott egyrétegű falvaik mellett a Marostól délre 6 tell településük is ismert. A tellek, „lakóhalmok” a hosszú megtelepedés és a települési rétegek egymásra halmozódása miatt dombszerűen kiemelkedtek környezetükből, és sok esetben feltételezhető, hogy központi szerepet tölthettek be a települési rendszerben. A helyben lévő csernozjom talaj kiváló alapot biztosított a mezőgazdasági tevékenységek folytatásához. A gazdaság másik alapja egyes feltételezések szerint az Erdélyből kiinduló, a Maros mentén zajló nyersanyag-kereskedelemben való részvétel lehetett.

savaria_6_kep.JPGNéhány vázlatos sírrajz Móra Ferenc Szív utcai ásatásáról (P. Fischl 2000, 10. kép)

John O’Shea elemzései alapján a területen törzsi szervezettségi szintű társadalommal számolhatunk, melynek keretei között a lakosság kisebb, nagyjából 50 fős közösségekben élt. Halottaikat magzatpózban, felhúzott karokkal és lábakkal, az oldalukra fektetve temették el, de kisebb gyermekek esetén előfordultak pithos temetkezések, azaz a kerámia edényben történő elföldelés. A sírokban előkerülő gazdag mellékletek (edények, ékszerek, viseleti elemek, a férfiaknál időnként tőr) rétegzett társadalom képét tárják elénk. Az elbeszélésben említett „bronzmancsettás krampusz” előkerülésére viszont azóta is várunk.

A fenti idézetek Móra Ferenc: Kéményseprőéknél Szőregen c. elbeszéléséből származnak, mely az eredetileg 1935-ben megjelent Utazás a földalatti Magyarországon c. kötet után a szerző több elbeszélés-gyűjteményébe is bekerült: Tápéi furfangosok (1963), Igazlátók (1979), Az ember feje nem füge (1981). A történet a virtuális szférában is olvasható, például az alábbi link alatt:

https://hu.m.wikisource.org/wiki/K%C3%A9m%C3%A9nysepr%C5%91%C3%A9kn%C3%A9l_Sz%C5%91regen

Kolonits László
régész
Savaria Múzeum

 

Szólj hozzá