A portré, az istenek és emberek képmásának megjelenítése, mindig kiemelt szerepet játszott a római szobrászatban. A megjelenítés eszköztára, az alkalmazott stílusok időről időre változtak, a szándék azonban maradt: az arcvonások mellett a belső tulajdonságok, a jellem és karakter megformálásának igénye. L. Septimius Severus császár (uralkodott Kr. u. 193-211 között) jelen portréja némileg idealizálva, harmonikus vonásokkal ábrázolta a katonai puccs révén Kr. u. 193-ban uralomra jutó, dinasztiaalapító császárt.

Az enyhén jobbra forduló, kissé előre billenő fejet göndör csigákba kunkorodó haj, és jellegzetes kettős ágba rendezett, erősen göndörödő szakáll keretezi. A koránál némileg fiatalabbként megjelenített, a 60-as évei elején járó uralkodót ábrázoló stílus már Kr. u. 200 utánra keltezhető, és a császár által különösen tisztelt Sarapis isten jellegzetes vonásait is megidézi. A hivatalos színezetet is hordozó ábrázolásmód némileg korábbra, Marcus Aurelius (uralkodott Kr. u. 161-180 között) portréira is visszautal, jelezvén, hogy a császár népszerű elődje politikai irányvonalát kívánta követni.

A szoborportré fehér márványból faragott eredetijét az ókori képzőművészet egyik legnagyobb gyűjteménye, a müncheni Glyptotek őrzi.

Az Iseum állandó kiállításában látható másolat az Innsbrucki Egyetem gipszszobor-gyűjteményének példánya alapján készült, a mellvértet és katonaköpenyt viselő mellrész (büszt) elhagyásával.

Sosztarits Ottó
régész
Iseum Savariense