A díszmagyar viselet előzményei egészen a 16. századig nyúlnak vissza, végleges formáját azonban csak a reformkorban nyerte el. Kialakulásában jelentős esemény volt V. Ferdinánd 1830-as koronázása Pozsonyban. Az elnevezés azonban még későbbi, a 19. század második feléből való. A díszmagyar (más nemzeti viseletektől eltérően) túlélte a 19. századot és a két világháború között is népszerű alkalmi öltözet maradt – majd csak a második világháborút követően szorul vissza, s lényegében szűnik meg.

A 19. század második felében kialakuló díszöltözet több részből áll: felsőkabát (mente); dolmány; nadrág (és a vele egyező színű alsónadrág); süveg (tollforgóval); nyakkendő; csizma; zsinóröv és a díszfegyver.

Utóbbit sokszor díszkardnak nevezik, bár ez valójában – az esetek nagy részében – egy ívelt pengéjű szablya. Az ötvösmunkák, illetve az öltözethez illő ékszerkészlet a 19. század második felétől már jellegzetes része a díszmagyar viseletnek. A nagy „ékszerkészletbe” beletartozik a díszszablya is, felkötéséhez az övre kardkötő láncokat csatoltak.

A szablya egyélű ívelt pengéjű kard, amelynek a külső éle ki van élesítve. Eredete Belső-Ázsiába vezethető vissza, Európába az ázsiai lovas népekkel került be, ebben oroszlánrésze volt a magyaroknak. A díszmagyarhoz hordott díszkardok, vagy díszszablyák elsősorban rangjelző szerepet töltöttek be, fegyverként nem használták. A hónap műtárgyaként kiállított díszszablya dr. Ostffy Lajos, Vasvármegye főispánja viseletének részét képezte, melyet özvegye, Ostffy Lajosné adott a Savaria Múzeumnak.

Ostffy Lajos Budapesten született 1876. október 29-én az evangélikus kisnemesi Ostffy családba. Középiskoláit Sopronban végezte, majd a Magyaróvári Királyi Gazdasági Akadémia hallgatója lett. Ezt követően egyetemre került, ahol jog- és államtudományokat hallgatott Budapesten és Kolozsváron, majd doktorált. A 20. század elején kezdte felépíteni politikai karrierjét: 1910-es választáson országgyűlési képviselővé választották, melyről 1917-ben lemondott, mert ekkor Vas vármegye főispánjává nevezték ki, melyet a Tanácsköztársaság megalakulásáig töltött be. 1932-ben ismét vármegyéje főispánjának tették meg, majd 1935-től Sopron vármegye és Sopron város főispánjává is kinevezték, hivatalait 1937 végéig töltötte be. Főispáni hivatalából való másodszori leköszönése után sem maradt távol a közügyektől, 1938-ban a vármegye választott felsőházi tagja lett. Későbbi hosszas betegeskedése és a második világháború hozzájárulhattak ahhoz, hogy végül 68 éves korában, 1944. december 26-án fejbe lőtte magát. Halálával egyúttal az Ostffy család is kihalt.

Csiki István
történész
Savaria Múzeum