A 20. századi két világháború közötti időszakban, dr. Pável Ágoston, a Vasvármegyei Múzeum (ma Savaria Múzeum) Néprajzi Tárának őre 1928 decemberében vásárolta meg Szentgotthárdról azt a 22 darabos bábsütő minta kollekciót, amelynek egyik darabja a mai napig a szombathelyi néprajzi gyűjtemény egyik legkiemelkedőbb tárgyi emléke. A különleges eszközök egy mára kihalt mesterséghez kötődnek, a mézeskalácsos, avagy Nyugat-Dunántúlon a mézesbábos foglalkozáshoz. Jellemzően városi műhelyeikben a lisztből, mézből és cukorszirupból készített cukrásztermékeik szerte kedveltek voltak a régmúlt vásárok, piacok portékájaként. A Szentgotthárdról („Dötl”) gyűjtött bábsütőfák között találhatunk egy 20 x 13,5 x 5,3 cm nagyságú, keményfából készült, gondosan kifaragott dúcot is, aminek egyik oldalán láncos ördögöt, másikon különféle alakokat mintázó negatívokat láthatunk. A kezében láncot tartó ördögfigura emberalak valójában egy mára elfeledett, jellegzetesen nyugat-magyarországi népszokást, a láncos Miklós maszkos alakoskodóját ábrázolja.

Ahhoz, hogy jobban el tudjuk képzelni őket, szintén dr. Pável Ágoston kéziratos hagyatékában találjuk meg azt a papíralapú kisebb fényképet, ami láncos Miklósnak öltözött gyerekeket örökített meg. A 20. század első felében a Vas megyei falvakban még élő Miklós-napi (december 6.) népszokást, annak mára egészen különösnek ható „Mikulás” alakoskodóit Csaba József is dokumentálta fényképezőgépével Nagycsákányban (ma Csákánydoroszló), 1939-ben. A kisázsiai Myra Szent Miklós püspökének napjához, pontosabban annak előestéjéhez kötődő szokáshagyományoknak ebben a változatában az alakoskodó gyerekek, legények, vagy akár nős férfiak bekormozott arccal, maszkkal, kifordított bundában láncukat csörgetve ijesztgették a gyerekeket, lányokat, utcai járókelőket.

Az archaikus módon gonosz szellemek elűzéséhez és a szentek segítségül hívásához zajütéssel járó adventi népszokás 18. század végi írásos említését is ismerjük, az akkor Sopron vármegyei Csepreg városának egy tanácsi határozatából (1785):

„mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján, éjszakáján, akár alatta valói, akár gyermekei nagy leányai által az ilyetín színes öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklíseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljen...”

A törvényi regulázás azonban nem érte el célját, a népszokás még a 19. század végén is tovább élt Csepregen.

A Magyar Néprajzi Társaság patinás folyóiratában, az Ethnographia-ban 1920-ban kerültek közlése azok a Szombathely mellett fekvő Vép községben ismert népszokások, amelyek szintén a láncos Miklós hagyományának korabeli közismertségéről tanúskodnak:

„Ezt másutt Mikulásnak híják. A láncos Miklós álarcban, kezében láncot zörgetve Miklós napjának előestéjén jár, különös kedvvel oda, ahol tollfosztó van, vagy ahol sok gyerek van. Ijesztgeti a tollfosztó leányokat és a gyermekeket, olykor némelyiküket kiviszi az udvarra is és fához vagy kutágáshoz köti. A láncos Miklós nemcsak nem kap semmit, hanem imitt-amott még meg is kergetik.”

Dr. Illés Péter
főmuzeológus
Savaria Múzeum, Néprajztudományi Osztály