A bálok olyan szigorú etikett szerint zajló zenés, táncos mulatságok voltak, ahonnan nem hiányozhattak a fontos és titokzatos kiegészítők sem. A hölgyek báli kellékei közé tartozott a legyező, amely nem csak díszítőelemként szolgált, hanem kommunikációs eszközként is.  Ide sorolhatjuk még a lornyont, amelyet a hölgyek mellett a férfiak is előszeretettel vittek magukkal a bálba. A táncolni vágyó hölgyek legfontosabb és nélkülözhetetlen kiegészítője azonban nem más volt, mint a táncrend.

Textil borítású táncrend 19. sz.

A táncrendek a reformkorban jelentek meg, de virágkorukat a dualizmusban élték. Az első fennmaradt táncrend az 1830-as években rendezett bécsi jurátusbálról származik, Magyarországon pedig az 1840-es évektől kezdve találkozhatunk a táncrendekkel. Ezen báli kiegészítő egy olyan notesz formájú, díszes, miniatűr programfüzet volt, amelybe a táncok felsorolása mellé be lehetett jegyezni annak a gavallérnak a nevét, akinek a hölgy az adott táncot odaígérte. A neveket pedig egy apró ceruzával lehetett beírni, amelyet egy kapocs rögzített a táncrendhez. Az első táncot az előkelő estélyeken illendő volt valamelyik családtaggal táncolni, így az elsőbálozó lányoknak az édesapjukkal vagy az idősebb fivérükkel, míg az asszonyoknak a férjükkel. A társaságba tartozó hölgyek megtáncoltatása egy úriember számára kötelezettség volt, de a hölgyválasz is előfordult az estélyeken. A 19. századi bálokon elsősorban keringőt, francianégyest vagy polkát táncoltak, majd megjelent a csárdás is, amely a magyar vonatkozású bálokon elengedhetetlen volt.

A Soproni Katholikus Legényegylet táncmulatságának táncrendje, 1903. január 25.

Táncpartnerek nevével kitöltött táncrend, 1902. december 20.

A hölgyek a táncrendjüket a bál folyamán nem a kezükben tartották, hanem egy rövid zsinóron függő akasztó segítségével a ruhájukra helyezték vagy pedig a legyezőjükre akasztották. A táncrendet a hölgyek a bálba megérkezve a bejáratnál lévő tálcáról vehették át, vagy már a bál megrendezése előtt elküldték számukra, de az is előfordulhatott, hogy a vacsora menükártyája mellé helyezték ki őket.

Soproni Nyomdászok Bálja, 1904. február 13.

A táncrendek számos információval szolgálnak a bálokról. Egyfelől tartalmazzák a „szünóra előtti” és „szünóra utáni” táncok nevét és sorrendjét, amelyek rámutatnak a korabeli közkedvelt táncokra. Másfelől pedig a bált adók ismertető jegyei is fellelhetőek rajtuk. Segítségükkel jobban megismerhetjük az adott kor szokásait és társadalmi életét. A 19. század utolsó harmadában és a századfordulón a táncrendek akkora népszerűségnek örvendtek, hogy már könyvkötők, ötvösök és díszműiparosok készítették őket különféle anyagokból: papírból, bársonyból, selyemből, fából vagy bőrből. Formájukat tekintve is változatosak, leggyakrabban notesz vagy könyv alakúak, de találkozunk szív formájúakkal is. Ezen kívül a táncrendek kapcsolódtak az adott bál jellegéhez is, finoman utalva a táncmulatságot rendező társadalmi rétegére, foglalkozására. Például a jogászbálra apró Corpus Jurisra hasonlító táncrendeket készítettek.

Joghallgatók bálja, 1856. január 30.

A farsangi báli szezon - ami vízkereszttől hamvazószerdáig tartott - a jogászbállal indult, utána következett a technikus bál, majd pedig sorban mindegyik egyesület és foglalkozási ág megrendezte a saját táncmulatságát. A szezont végül a jelmezes művészbál zárta. A bálozás szokása egészen az 1930-as évekig folytatódott, a háború következtében azonban hanyatlásnak indult, míg ebben a formájában meg nem szűnt.

Táncrend, 1898. február 1.

Novák Fanni
múzeumpedagógus
Smidt Múzeum