A 2013-ban Szeleste határában feltárt langobard temető anyaga a Savaria Múzeum népvándorlás kori gyűjteményének egyik kiemelkedő jelentőségű egysége, amely bővelkedik a magas minőségű kézműves munkával előállított használati és viseleti tárgyakban. Most ismerkedjünk meg mégis egy első látásra szerényebb, hétköznapibb lelettel, amely barokkos nagyságával mégis magára irányítja a figyelmet.

A szelestei temető 962. számú, fegyveres férfi sírjából származó, egyszerű vonalvezetésű agancsfésűn valójában semmi különleges nincsen, egyedül a mérete meghökkentő első látásra: hossza 27,8 cm – egy átlagos europid koponya szelességének majdnem kétszerese.
A mi korunkban nagyjából senki nem tartana praktikusnak egy ekkora fésűt, és a szelestei lelőhelyen túl a korabeli langobárd temetkezésekben is erősen átlag felettinek számít.  Mindemellett mégsem jelenthetjük ki, hogy ez lenne a langobárd hosszú fésűk leghosszabbika, ugyanis más lelőhelyekről ismerünk 30 cm-t meghaladó méretű darabokat is.
Az egyoldalas langobárd fésűk hossza jellemzően a 10-25 cm közötti tartományban mozog. A férfisírokból ismert darabok tendenciózusan hosszabbak a nőkkel eltemetetteknél. Nagyságuk különösen a más népcsoportok által használt darabokkal összevetve szembetűnő, például a keletről szomszédos gepida leletanyag fésűinek hosszúsági átlaga 10 cm körüli.

Fésű és hajvágó olló egy langobárd harcos sírjából (Szeleste – Vasút mellett)

A kis túlzással fegyvernek is beillő tárgyat a sírban nyugvó, lándzsával és pajzzsal eltemetett, 35-40 év körüli férfi nyilvánvalóan nem önvédelmi célokra használta. A mindennapi használati funkciókon túl a fésűknek több tekintetben is kiemelt szerepe lehetett a langobárdok hitvilágában. Egy olyan korban, amikor az élet minden területén eleve a mainál nagyobb szerep jutott a természetfeletti erőkkel való kapcsolatnak, a mágikus hiedelmeknek és cselekvéseknek, a temetkezési szertartás során minden apró részletnek megvolt a maga jelentősége, értelme. Bizonyára nem tekinthetőek véletlennek bizonyos, langobárd temetőkben általánosnak mondható temetkezési szokások sem.

A langobárd sírokban viszonylag gyakori pipereeszközök (fésű, csipesz, fülkanál stb.) a halottat nemcsak fizikailag, de szimbolikusan is előkészítik az életből a halálba, másvilágra történő átmenetre.
Az életerőt jelképező fejnek, hajnak ősidők óta rendkívüli mágikus jelentőséget tulajdonítottak minden emberi kultúrában. A hajhoz szorosan kapcsolódó fésűhöz automatikusan kapcsolódhatott a haj szimbolikája.

A langobárd temetkezésekben a fésűket jellemzően vagy a fej mellett (általában bal oldalon), vagy az alkarnál találjuk. A szelestei temetőben is zömmel ebben a helyzetben helyezték őket sírba. Míg a karnál lévőknél feltételezhetjük, hogy egyszerűen úgy temették a halott mellé, hogy kéznél legyen – tarsolyban, vagy övre függesztve, addig a fej mellé helyezett daraboknak kifejezett jelentéstartalma lehetett.

A hajviselet megváltoztatása (mint a haj szabadjára engedése, levágása, vagy akár megtépése, hamuval beszórása stb.) számos kultúrában a gyász kifejeződése. Lehetséges, hogy a fej mellé helyezett fésűk is erre utalnak valamilyen formában.

A hajviselet ugyanakkor szimbolizálhatta az ember társadalmi rangját, fizikai és szellemi, akár természetfeletti hatalmát (általánosan ismert a bibliai Sámson története, de számunkra relevánsabb, hogy a kora középkori germán törzseknél is van adat az uralkodó szakrális eredetű hatalmára, a szabad harcosok/előkelők/uralkodók megkülönböztető hajviseletére; ugyanide sorolható a férjezett asszonyok fejének bekötése is). A fej mellé helyezett fésű utalhatott egyszerűen erre, az életben való hajviseletre, de arra is, hogy az ember halálával egy más minőségi állapotba kerül, aminek egyik lehetséges látható jele a hajjal lehetett kapcsolatos. A fésű bizonyos helyeken mint a halottakat az élőktől elválasztó tárgy is megjelenik (ennek közvetett példáit magyar népmesékben is láthatjuk, amikor főhős az őt üldöző természetfölötti lény elé fésűt dob, hogy aztán annak a fésűből növő erdő útját állja, de szórványosan megjelenik a fésülködés mint túlvilági lényeket megidéző cselekedet is).

Langobárd vonatkozásban sajnos nem ismerjük pontosan ezeket a hiedelmeket, de meglétüket alátámasztani látszik az a gyakorlat, amelyet a többek között szelestei temető 962. sírjában is sikerült dokumentálni:

Főleg férfisírokból kerül elő a fésű ollóval párban, jellemzően a fej könyékén – pontosan ilyen helyzetben feküdt a jelenleg tárgyalt darab is, egy ollóval összerozsdásodva! (Az ollót a restaurálás során sikerült azonosítani.)
Sajnos a sír térdtől felfelé ki volt rabolva, így ez a megfigyelés nem tekinthető teljes értékű in situnak, de az biztos, hogy a két tárgyat egymás mellett fektették a halott mellé, a fej felőli részen.

Általában véve a fésűk sírba helyezése nem volt ritka a langobárdok körében, megtaláljuk férfiak, nők és gyerekek mellé temetve egyaránt, a legtöbb temetőben se életkor- se nemspecifikus gyakorlat nem mutatható ki ebben a vonatkozásban. A sírba helyezés valószínűleg általános gyakorlat lehetett, ha számításba vesszük, hogy a fésűk zöme az agancs/csont alapanyag mellett valószínűleg fából készült, tehát az idők során nyom nélkül elkorhadt.

A fésű használatának kezdete a történelem előtti idők homályába vész, egyik alapvető tárgyunk, amelyből térben és időben minden népességnek megvoltak a preferált formai variánsai. A szóban forgó fésű a Dunántúlon a VI. század elején megtelepedő, majd innen 568-ban Itáliába továbbköltöző langobárdok által kifejezetten kedvelt hosszú, enyhén ívelt hátú, egysoros (egyoldalas) fésűk tipikus darabja. A szelestei temetőben feltárt fésűk zöme szintén ebbe a típusba sorolható.

A Szelestén előkerült fésűk mindegyikét szarvasagancsból készítették, aprólékos munkával. A fűrésszel vágott agancsdarabokból vékony lapokat hasítottak, melyek felületét simára csiszolták. A langobárd hosszú fésűket jellemzően három lemezből állították össze: a fésű fogas lemezét két oldalról egy-egy keskenyebb, egyszerű mintákkal díszített lemezzel borították, a lemezeket bronz- vagy vas szegecsekkel fogták egybe. A fogakat fűrészmunkával és csiszolással alakították ki; a fogas lemezt több kisebb darabból illesztették össze. (A 962. sír fésűjéből az egyik ilyen egység a borítólemez egy darabjával együtt kitört; amennyiben eleve így került sírba, a halott szeretett személyes használati tárgyáról beszélhetünk.) A borítólemezeket vagy simára csiszolva hagyták, vagy egyszerű motívumokkal díszítették.

A fésűtípus kivitelezése, egyszerű bekarcolt geometrikus motívumokkal, pontkörmintával való díszítése a langobárdok körében kevés változatosságot mutat, szinte uniformizáltnak mondható. Ahogyan a korszak más népességeinél, minden bizonnyal egyszerű, helyi műhelyekben készültek; ilyeneket ismerünk a Kárpát-medence kortárs V-VII. századi gepida anyagából, de langobárd lelőhelyről egyelőre még nem.

A hosszú, egyoldalas fésű a modern fésűk formai előfutárának tekinthető. Széles körben elterjedt volt az úgynevezett meroving világban. A közép-Duna vidéken az V. század második felében jelenik meg. Több germán népcsoport területéről ismerjük, de mégis a legmarkánsabban a langobárdokra jellemző – régebben kifejezetten langobárd típusnak tartották, feltételezve, hogy tőlük kiindulva terjedt el a velük szomszédos népek körében. (Egyértelműen ez a helyzet például Észak-Itáliában, ahol a beköltöző langobárdokkal jelenik meg a tárgytípus. A helyben lakó romanizált népesség viszont a késő antik hagyományú kétsoros fésűket használta, amit az új típus nem is tudott körükben kiszorítani.) Az újabb kutatási eredmények azonban arra engednek következtetni, hogy ez a fésűtípus egy időben, több műhelykörzetben jelent meg egy viszonylag nagyobb területen Közép-Európában.

Sánta Barbara
régész
Savaria Múzeum