Mai életünkben szinte minden az idő körül forog,  de már a 16-17. században is nagy volt az igény a pontos idő ismeretére. A városok lakosainak az időt - például az egyházi rítusok időpontjáról - a központban lévő toronyórák jelezték, melyekre nagy gondot fordítottak. Így történt ez Szombathely esetében is, midőn a város kétszáz éves toronyórája elromlott. „A piarczi tornyunkban levő Óránk régességére való nézve annyira ell romlott, hogy azt reparáltatni haszontalan volna és nehezzen lehetne, a Kőszöghi Órás Mesterrel uy fertál ütő, hat Mássát kivántató óránknak meg csinyáltatása véget négy száz harmincz foréntban meg alkudott“- jelentette a városbíró 1782. január 12-én az egybegyűlt szenátoroknak. Az új órában azonban valami „szerszámocskák“ hamarosan eltörtek, de megjavítását már nem a kőszegi, hanem a helybeli órásra bízta a város. Időközben ugyanis 1782. június 1-jén polgárrá avatták az első „óra csináló” mestert, aki Szombathelyre Bécsből érkezett. Szívesen látták, bizonyos polgári terhek alól felmentették, és a város órájának kezelését rábízták az új polgárra, Posell Ferenc Mihályra, aki aztán e feladatot haláláig ellátta. Az „óra csinálás” szeretetét átörökítette fiaira, Mihály, Ferenc és József mindhárman apjuk mesterségét folytatták. Posell Ferenc vagy Frantz Pösell, ahogy a név a munkáin, s az általunk bemutatott órán fennmaradt, 1810-ig dolgozott a városban. Mivel mesterünk idegenből, az osztrák császárság területéről vándorolt be, természetes volt, hogy németül szignálta munkáit.

Az 1700-as évek közepén Mária Terézia osztrák iparosokat telepített be hazánkba, a honosított mesterek művei fellendítették a helyi órakészítést, s a korábbi német, francia hatás mellett egyre inkább a bécsi iskola befolyása érződött. Szombathelyen 1782-ben egyetlen órást, a polgárjogot elnyerő Posell Mihályt említik az iratok, azonban 1792-ben már kettő órás mester, 1814-ben pedig három órás élt a városban. A járáspontosság az ingák, majd a rugók segítségével biztosítottá vált, az óraházak, szerkezetek mérete fokozatosan csökkent, s az idő mérése mellett egyre inkább az esztétikumot is szolgálták. A lakáskultúra fejlődésével az óratokok, számlapok díszessé, divatossá váltak, és az órák használata egyre inkább elterjedt a módosabb polgárok körében is.

A 18. század közepének legelterjedtebb óratípusa volt a szekrényóra. Az arisztokrata és gazdag polgári családokban szép kivitelű, nemes fából és sárgaréz, majd később, a 19. század elejétől festett zománclapból készült órákat használtak. A tárgy aprólékos, művészi megmunkálása, gazdag díszítése kifejezte tulajdonosa egzisztenciális helyzetét.

A Történettudományi Osztály gyűjteményében őrzött feketére pácolt, faragott, ara­nyozott léckeretekkel díszített szekrényóra a 18. század végén készült Szombathelyen. A tok minden oldalán mázas, a hanglyukakat aranyozott farácsok fedik. Az eredetileg sárgaréz fogantyút fa pálcafogantyúval pótolták. Lábai hiányoznak. Az óra sárgaréz számlapja indákkal, virágokkal, sugarakkal gravírozott, rajta római óraszámok és arab percskála mutatja az időt. A számlap közepén kivágás látható az ékszeres inga számára. Az eredetileg negyedütős szerkezet ismétlés és ütés letiltókkal is rendelkezett. Az ívmezőben szignálva látható a mester neve ''Frantz Pösell in Steinamanger”.

Mészáros Irén
muzeológus
Savaria Múzeum

Felhasznált irodalom:

Horváth Tibor Antal: Szombathelyi órásmesterek. Folia Sabariensia - Vasi Szemle 1935., 2. évf., 3. szám

Balló László: Értékes óráink - Európai órakincsek gyűjteményeinkben. 2019