A járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás, az otthon töltött többletidő gyakran olyan dolgokat hozott ki belőlünk, amit régebben elképzelhetetlennek tartottunk. Ismeretségi körömben többen kenyérsütésbe kezdtek. No de, hogyan? Miben sül, és miből a kenyerük? 

Nagyanyám képe van előttem, amint falusi házunk modernizálásakor az 1970-es években a régi, falba rakott tűzhelytől búcsúzik. Az elbontott tüzelőkombinát (kemence, tűzhely, sütők) helyére akkor fürdőszoba és spájz került, de nagyanyám kiharcolta, hogy a kamrába új kemence épüljön. Ahogy akkor mondta: „házat építeni kemence nélkül nem lehet, mert még jöhet olyan világ, hogy szükség lesz rá.” A karanténkenyér nem ilyen kemencékben, inkább lakótelepi konyhák sütőiben készül. Varázsát a tartósítószer- és adalékmentesség, a saját kezű készítés, a sülő kenyér felejthetetlen illata és talán a múlt iránti elvágyódás adja.
Ezek a kenyerek friss kovásszal készülnek. Az alapanyagot háziasszonyok, barátnők adják egymásnak. A kapott kovászt – mint valami élőlényt – rendszeresen etetik, a huszadik század utolsó évtizedében felkapott tamagotchira (virtuális kisállat) emlékeztetően gondozzák. Kenyeret naponta, kétnaponta sütnek. A kovászból megtartanak egy kicsit, azt etetik, újra felhízlalják. Ha a következő sütésig nagyon felszaporodna, a felesleget kidobják vagy elajándékozzák.
A maradék kovász baráti gesztusként történő átadása lassan elhomályosítja egy régi szólásunk eredetét. A „nincs sütnivalója” butát, butácskát jelent. Eredete a hagyományos kenyérsütésből magyarázható. Régen hetente csak egyszer sütöttek kenyeret, hiszen az hosszú időt, a kemence felfűtése sok energiát igényelt. A sütéshez nem a friss kovászt használták, az  a két sütés között megromlott volna. A kovászt az öregtésztából nyerték. Sütés előtt a tésztából kivettek egy maréknyit. Ezt nem sütötték meg, így annak   kelesztő baktériumai, gombái életben maradtak. Ez a maréknyi félretett tészta a sütnivaló.

A sütnivalót apró darabokra szabdalták, szalmából font lapos tálcán általában a kemence tetején megszárították. Száradás után vászonzacskóba tették és a gerendáról lógatva tárolták. A következő heti kenyérsütésnél került elő. Apróra morzsolva, langyos vízben oldva az új tészta kovászának alapját adta.

Miért jelent akkor a „nincs sütnivalója” butát, együgyűt? Mert az a gazdaasszony, aki minden tésztát megsütött, nem hagyott egy maréknyit se, az a következő héten csak úgy tudott kenyeret sütni, ha szégyen-szemre a szomszédba ment sütnivalót kérni. Mit gondolt róla a szomszéd, és mit mondott később a falu nyelve? „ Hát ez olyan buta, ennek annyi esze sincs, hogy ….”

A szalmából font kör alakú, alacsony peremű tálca a sütnivaló-szárogató. A vékákhoz, kópicokhoz hasonlóan spiráltechnikával készül, szalmagyűrűit fűz- vagy mogyorószíjáccsal varrták szorosan egymás mellé. Napkorongra emlékeztető lapos fenekű tálcák. A nagyobb méretűeket egyéb termények szárítására használták, de a 60-80 cm környéki változatok népi neve sütnivaló-szárogató – utal eredeti funkciójukra.

Nagy Endre
muzeológus
Vasi Skanzen