A világon mindenhol ismerik a fánkok különböző fajtáit, de hányan emlékeznek az úgynevezett tarkedli/talkeldi/csehpimasz nevezetű fánkra és az annak elkészítéséhez használt tűzálló edényre?

A fánk egy zsiradékban sütött kelttészta-féle, amelynek elnevezését már a 16. századtól ismerjük, a 17. századtól pedig már a készítési módja is megjelenik a szakácskönyvekben. A 19. századra a magyar társadalom egyes rétegeiben a fánk ismerete olyannyira elterjedt, hogy hétköznapi és ünnepi étkezéskor kedvelt süteménynek számított. A földeken végzett munka közben - például csépléskor - ebéd utáni ételként is előfordult a rétes és a pogácsa mellett. Magyarországi és erdélyi területeken az év fordulópontján, szilveszter estéjén és újév napján, valamint az emberi élet egyik fordulópontján, lakodalomkor fogyasztottak fánkot.

A fánkhoz használt zsiradék miatt a farsangi időszakban is gyakran sütötték, mert a böjt előtt, húshagyó keddig lehetett zsíros ételt fogyasztani, vagyis a hamvazószerda előtti napon volt érdemes a legtöbbet enni ebből a süteményféléből.

Az ünnepnapi süteménynek többféle változata ismert: eresztett fánk, almafánk, forgács-fánk (másnevén cserép-fánk), rózsafánk, csőröge, viszont a tarkedli / talkedli / talknyi /csehpimasz nevezetű fánk készítése és kinézete eltér a jól megszokottól.

Szakácskönyvekben a tarkedli vagy talkedli néven ismert fánk, sült tésztaféle. A tészta a palacsintáéhoz hasonlóképpen készül, csak sűrűbb és élesztő is kerül bele. A kelesztés meleg helyen történik. Utána bő zsír helyett csak kevés olvasztott zsír kerül a tarkedlisütő mélyedéseibe, majd szaggatás helyett kanállal egy-egy adagot érdemes a félgömb alakú mélyedésekbe helyezni. Akkor tudjuk, hogy készen van a tarkedli, ha a tészta mindkét oldala pirosra, felhólyagzottra sült. A magyar családok gyakran fogyasztották az elkészült tarkedliket porcukorral vagy lekvárral.

Sztankovánszki Zita
múzeumpedagógus
Vasi Skanzen