Végképp eltörölni – egy savariai oltár története
1928-ban Horváth István árvaszéki ülnök házából került a Savaria Múzeum gyűjteményébe egy különleges oltár, melyet a X. Legio Gemina beneficiáriusai állítottak Jupiter Dolichenus tiszteletére. A lelet maga számos izgalmas és roppant szerteágazó kérdést vet fel: kezdve az előkerülés helyétől (nagy valószínűséggel valóban a dedikált isten házáról van szó – azaz egy Jupiter Dolichenus szentélyről), magáról az isten személyén és kultuszán át (egy misztériumvallás esetében ez talán természetesnek is mondható), egészen a kultusz utóéletéig.
Jupiter Dolichenus oltára Savariából
--------------------------------------------------------------------------
Némi kitekintésként: Jupiter Dolichenus kultusza a 2-3. században vált népszerűvé a Római Birodalmon belül. Eredendően a commagenei (az Eufrátesz felső folyásánál, a Taurusz lábánál található kis keleti királyság, ma Törökországhoz tartozik), Ba’al kultuszhoz tartozó vallási elképzelésekből, rítusokból felépített kultusz; feliratait elsősorban a szír származású kereskedők és térítőkön túl, a katonaság tagjai állították. A sok nemzetiségű, különböző identitású, és kultúrájú csapattestekben egy erős közösség igénye és egy kemény, militáns isten kultusza hamar kedvező táptalajra találhatott. Annál is inkább, mert az éppen regnáló császári ház, a Severusok is támogatóan léptek fel az orientális kultusz mellett, elsősorban a dinasztia alapító Septimus Severus felesége, Julia Domna és női rokonai révén, akik emesai születésűek, tehát szír származásúak voltak. E két fontos tényező (erős női szerepek, kedvezés a keletiek számára) a Severus-kor (193-235) végéig jellemző maradt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Dolichenus vallás a 234-ben kitörő polgárháború során szinte teljesen megsemmisült.
----------------------------------------------------------------------------
A savariai szentélyről és oltárunkról keveset lehet tudni ebben a közel 30 éves periódusban, amíg szakrális funkcióit betöltötte. Egy momentum azonban felsejlik előttünk: ez pedig 211 decembere, amikor a császári udvart egy testvérgyilkosság rázza meg. Septimius Severus halálával (ugyanezen év februárjában) fiaira, Caracallára (hivatalos nevén Marcus Aurelius Antonius), és Getára (Publius Septimius Geta) bízta a Birodalom kormányzását, egyenlő jogokat biztosítva közöttük. A hatalomátadás ugyan zökkenőmentesen zajlott, azonban a két testvér korábbi rossz viszonya nyílt ellenségeskedéssé fajult, melyet anyjuk – a már említett Julia Domna – közbenjárása is csak ideig-óráig tudott elcsendesíteni. Sőt, Hérodiánosz beszámolója szerint éppen az egyik újabb békítő tárgyalásakor került sor a végső leszámolásra: Caracalla elrejtett emberei előrohanva, saját anyja jelenlétében végeztek a társcsászárral. Caracalla ezek után elérte, hogy fivérét ellenségnek nyilvánítsák, és töröljék el emlékét is.
Ez az úgynevezett damnatio memoriae, egy általánosnak mondható jogi eljárás, melyben a nem kívánatos személy nevei, szobrai, arcképei megsemmisítésre kerülnek, vagyonát elkobozzák, gyászolni pedig nem lehet, a legközelebbi rokonainak sem. (Bár a kifejezés általánosan használt, az ókori forrásokban sosem jelenik meg. Az emlékezetből törlést inkább a memoria damnata és a memoria accusare terminusokkal szokás jelölni).
Maga az eljárás egyáltalán nem számított szokatlannak: a császárkort megelőzően is bevált formula volt mellékbüntetésként alkalmazni politikai ellenfelekkel szemben (pl. Gracchusok), és nem csak uralkodók részesülhettek eme „kiváltságban” (pl. Gnaus Calpurnius Piso, aki Tiberius fogadott fiát, a rendkívül népszerű Germanicust ölette meg). Sőt, maga a büntetés is idővel változhatott (pl. Nero esetében, az őt követő Galba ellen lázadó Vitellius a halott princeps örököseként hivatkozott magára, így kulcsfontosságú volt, hogy elődjét ismét elismerjék).
Nem véletlen, hogy a rendelkezések végrehajtása gyakorlatilag sohasem volt maradéktalanul lehetséges. A pillanatnyi politikai játszmák mellett (amiben a parancsok ignorálása is szerepel), ebben komoly hátráltató tényező volt az a mennyiségű „emlék”, melyet a császárok maguk mögött hagytak. Alföldy Géza, neves ókortörténész egy ízben eljátszott azzal a gondolattal, hogy ha minden „római” településen csak egy császárszobrot állítatottak volna fel, akkor is megközelítően 100 ezres nagyságokról beszélhetünk (márpedig azt lehet tudni, hogy jóval több köztéri szoborral kell számolni; csak Hadrianusnak például Athén városában több száz ilyen emlékműve volt). Ez pedig csak a dedikált szobrok száma! Az uralkodók nevei előfordulhattak középületeken (színházak, csarnokok stb.), infrastrukturális szerkezeteken (világító tornyok, vízvezetékek, mérföldkövek stb.), vagy szakrális emlékeken (oltárok, templomok homlokzata stb.) egyaránt. Ahogy nem csak a Római Birodalomban, de annak határain túl is nem egy előfordult.
Két sikeres példa: egy családi portré (Altes Museum, Berlin), mely a császári párt és a két ifjú örököst ábrázolja (balra); illetve a Rómában álló Severus diadalív (jobbra), Geta nevét itt felirattal helyettesítették (lent).
A princeps maga állította emlékeken túl (melyek nem titkolt célja a politikai önreklám), bizonyos státuszú egyének számára is kötelezően elvárt viselkedés volt az uralkodó dicsőítése. (Caracalla például fiktív 25. születésnapjára a római alacsony állású személyek collegiuma olyan feliratot készítettet, melyben isten-császárnak, földre szállt mennydörgő Augustusnak nevezte urát).
Caracalla olvasható, és Geta kivésett nomenje
Nem meglepő tehát, hogy a kvázi állami hivatalnoknak számító beneficiáriusok is említést tesznek oltárállításkor uralkodójukról, még akkor is, ha csupán a dátumozás miatt. (A rómaiak az év megjelölésére a consulok neveit használták. 208-ban pedig eléggé szimbolikus jelleggel a két „trónörökös” egyszerre töltötte be ezt a szerepkört.) Gyanúnkat megerősítheti, hogy eme oltáron is fellelhető a szándékos vandalizmus nyoma (10. sor), mivel pedig valószínűleg csak egy szűk csoport által látogatott területről van szó, mutatja, hogy mennyire fontos volt számukra a lojalitás ez irányú kimutatása.
-----------------------------------------------------------------------------
A beneficiárius alakulatok a hadsereg kötelékében láttak el különleges katonai szolgálatokat. Feladataik elég kiterjedtek voltak, mind a rendvédelmi (nyomozás, fogva tartás, kivégzés), mind államvédelmi (politikai gyilkosságok, kémelhárítás, kémkedés) oldalon, így hűségük biztosítása maximális elvárt volt.
------------------------------------------------------------------------------
A damnatio memoriae eljárása mai szemmel kissé nevetségesnek is hathat: az akkori világ leghatalmasabb embere – jelen esetben Caracalla – valami gyerekes vágytól hajtva még feliratban sem szeretne találkozni öccsével, miután meggyilkoltatja. A római vallási elképzelésekben – ahogy nagyon sok más kultúrában is – azonban a név kiejtése, leírása egyben mágikus jelentőséggel is bír, így az eljárást komolyan kell kezelni. A nevet valamilyen formában azonosnak vélték a személlyel, ez alól pedig az istenek sem kapnak felmentést (az áldozat bemutatásakor neveik felsorolására megjelennek. A név tudása így bizonyos hatalmat is jelent a megszólított felett). Nem véletlen tehát, hogy a pinceps ragaszkodik is ehhez az – egyébként valóban általános – eljáráshoz.
Katona Ádám
tárlatvezető
Iseum Savariense
Forrás:
Hérodianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától
Felhasznált irodalom:
Alföldy Géza: Római császárok és feliratos emlékeik
https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2012/12/2004_2_alf%C3%B6ldy.pdf
Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe
Alexander Meddings: Damnatio Memoriae: How the Romans Erased People from History
Vágási Tünde: A pannoniai katonaság vallási élete a pricipatus korában
