„Ej-haj, édesanyám, én is arató vagyok.
Az uraság tallóján elhervadok.
Elhervadok, mint a rózsa a fán,
Ej-haj, nincsen kedvem az uraság tarlóján.”
(Ej-haj, fűteleki arató leányok … - részlet; Velem)

A Kárpát-medencében történt letelepedésünk óta a lakosság egyik megélhetési alapja a földművelés, mely az évszázadok során folyamatosan változott. A magyar parasztság a középkori időktől kezdve többféle gabonafélét termesztett, köztük szerepel az árpa, a búza, a hajdina, a köles, a rozs, a tönköly és a zab. A történeti és néprajzi vonatkozású feljegyzések ismertetik a magyar tájegységeken élők gabonatermesztési múltját, munkafolyamatait, használati eszközeit és szokásait.

A gabonaföldeken az őszi és a tavaszi vetést követően sor kerül a betakarításra. Az elmúlt évszázadokban a magyar falvakban az aratáshoz kapcsolódó előkészületeket a júniusi hónap közepétől kezdték el az aratók, mikor a „búza töve megszakadt” (június 15, Vid napja vagy június 24, Szent Iván napja), majd a betakarítást Sarlós Boldogasszony napján, július 2-án kezdték el. Az aratás több napig is eltartott. A legény-leány, asszony-gazda páros egyaránt dolgozott, sőt jellemző volt, hogy az adott földterületet, nagyságtól függően, a szomszédság tagjai közösen művelték meg. Az aratás befejezését a falvak lakói megünnepelték, énekelve egy felvonulást követő táncmulatsággal.

A betakarítás végeztével megtartott aratóünnep ősi szokásainak kutatására Darányi Ignác, földmívelésügyi miniszter 1901-es felhívása adott lehetőséget, a „menteni míg menthető” szándékával. Az országos kezdeményezés arra hívta fel a figyelmet, hogy az eltérő nagyságú földterülettel és anyagi helyzettel rendelkező falvak lakosai különbözőképpen ünnepelték az aratás befejezését. A látványos és közösségi jellegű szokás a falvakban élők igényei szerint fejlődött a két világháború között. A 20. századi néprajzi leírások hangsúlya az aratóünnepekre helyeződött, és nem az aratókoszorúk készítésére, ami az ünnep egyik fontos kelléke.

Szobadísz kalászból (Körmend) - Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály Fényképgyűjteménye (SNF13238).

Az aratókoszorúkat az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján készítették a marokszedők búzakalászból, mivel a kaszás csak a kalászok válogatásában és vagdalásában segített. Általános forma nem alakult ki, minden vidék sajátos aratókoszorúval rendelkezik, de legtöbbjük csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. Elnevezésük változó: Szentesen és környékén esőzsáknak nevezik, míg Göcsej területén Jézus kévéjének, de a legáltalánosabb az aratókoszorú név. A betakarítás után a kész aratókoszorút rúdon, kézben vagy fejre helyezve vitték el az aratók a földesúr portájára. A földesúr az érkező koszorút vízzel öntözte meg, amelynek célja a következő évre vonatkozó eső-, és bőségvarázslás. Az étellel és itallal való megvendégelés utáni napon a kalászfonatot olyan helyre akasztották fel a házban, ahol senki sem érte el, mivel akkor a jó termés elvész a következő évre.

Vas vármegye területéről számos leírás tanúskodik arról, hogy az itt élők miképpen emlékeztek meg az aratóünnepről és hogyan készültek az aratókoszorúk. A szakrális néphagyományban Vas vármegyében az aratási hálaadáskor jelentek meg a búzakoszorúk és az ostyasütésre felajánlott „Jézus kévéje”, amelyet a templomban megszenteltek. Rábagyarmatról és környékéről szintén ismert a „Jézus kévéje”, mivel az ott élők úgy tartották, hogy az utolsó kévén megkötött kalászcsomó, ha ellenkező irányba fordítva jelenik meg, akkor az bő terméshez vezet. Az 1950-es években a helyi emlékezetben élt az aratóünnep és annak szokása, amelyet népművészeti kérdőívek segítségével a Vas Megyei Tanács gyűjtött össze a lakosságtól, hogy megismerhesse, milyen aratókoszorúkat és fonatokat készítettek egykor. A települések válaszai alapján Vas vármegyében az aratóünnep és a koszorúk készítése jellemző volt például Bozzai, Csempeszkopács, Hegyhátszentjakab, Felsőcsatár, Söpte és Vasszécseny falvakban. Az aratókoszorúból szokás volt készíteni „köralakú aratókoszorút” vagy „díszkosarat”.

Napjainkban néhol még mint szobadísz és dekoráció a magyar vidék házaiban megtalálható az aratóünnepek fontos kelléke. Az apró kalászból készült tárgyak nemcsak készítőjük kreativitását jelzi, de a csaknem elfeledett szokás és mesterség újjászületését is.

Sztankovánszki Zita
múzeumpedagógus
Vasi skanzen

Felhasznált Irodalom

Balassa Iván

2001    Gabonatermesztés. In.:Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz II. Akadémiai kiadó. Budapest. 295-433

Illés Péter

2008    Vasi aratóünnepek és aratókoszorúk. In.: Vasi szemle. 62. évf. 6. szám. VASI NÉPMŰVÉSZETI TÁR, VI. 954-970.

Madarassy László

1928    Magyar aratószokások. In.: Ethnographia. 39. évf. 2. szám. 83-93.

1931    Az aratókoszorú. In.: Ethnographia. 42. évf. 4. szám. 161-167.

Ortutay Gyula (szerk.)

2000    Magyar Népdalok I-II. Neumann Kht. Budapest. Online forrás: https://mek.oszk.hu/06200/06234/html/index.htm