„Ezerkilenszázhuszonkettőben egy esős, borongós áprilisi hajnalon szűkszavú hivatalos táviratot kaptam, amely arról szólt, hogy a húgom férje, aki nyolcesztendei fogság után végre hazatérőben volt és már csak két nap választotta el attól, hogy fiatal feleségét és kisfiát viszontlássa, a foglyokat szállító vasúti kocsiban kiütéses tífuszt kapott, irtózatos testi és lelki szenvedés után úgyszólván Európa küszöbére rogyva meghalt és holttestét kitették a vonatból.

„Beszedits zwanzigsten gestorben” – szólt a távirat és az élet ment tovább a maga útján.”[1]

Vajon hány emberi sors ért véget hasonlóképpen? Vajon hányan kaptak hasonló táviratot, az Európát alapjaiban megrengető Nagy Háború éveiben? És vajon hányaknak kellett tudomásul venni, hogy a háború véget ért ugyan, de ők mégsem mehetnek haza?

Fájó kérdések és még fájóbb válaszok, melyeket a hősi halálról alkotott magasabb gondolat sem enyhíthet. Százezrek hasonló és még ennél is megrázóbb tragédiája, az emberi szenvedések legsötétebb pokla, mely a hadifogság történelmének aktatömegeiből, illetve a foglyok személyes történeteiből (vagy épp hallgatásából) egyenként és egyetemesen is kiraj­zolódik.

Az első világháború, mely az öldöklés óriási gépezete volt, méreteiben, emberveszteségében és brutalitásában is minden korábbi háborút felülmúlt. A Monarchia jelentős számú katonát vesztett, azontúl, hogy közel 2-2,5 millióan hadifogságba kerültek. A testileg és lelkileg lerongyolódott, elcsigázott, pénztelen foglyok egy része még a háborús időszakban szervezett, bár meglehetősen akadozó transzportok révén hazatérhetett. Közben sokan megpróbálkoztak önerőből hazajutni, illetve hazaszökni. Csakhogy amíg egyeseket a hatalmas távolság, az egymással hadakozó erők közötti frontvonalak váltakozása, a vasúti közlekedés akadozása, túlterheltsége nehezített, addig másokat a helyi nacionalista (lengyel, román, csehszlovák stb.) alakulatok tartóztattak fel, illetve internáltak. Mindent egybevetve a foglyok többsége még a fegyverszünet megkötése után is valamelyik fogolytáborban sínylődött. A szerencsésebbek évek múltán viszontláthatták szeretteiket, míg másoknak a fogolytábor lett a végzetük. A cári, illetve a szovjet Oroszországon, a Balkán-félszigeten, az Olasz Királyságon vagy épp Franciaországon és Románián túl olyan helyeken is járt magyar rab, mint Afganisztán, Turkesztán, Perzsia, Kína, Japán, Ausztrália, Brazília, Kanada és Mexikó.

Romániában 1916 augusztus végéig – vagyis a bukaresti titkos szerződést és a hadba lépést megelőző időszakban – főként katonaszökevények, szerb és orosz hadifogságból román területre átszökött egyének, illetve a bukovinai harcok folyamán román területre szorított orosz csapatok kerültek fogolytáborba. A hadüzenet után viszont Románia a határain belül tartózkodó osztrák–magyar alattvalók mindegyikét elfogta, majd táborokba gyűjtötte vagy felügyelet alatti falvakban helyezte el.

A becslések, illetve a román hadügyminisztérium 1917. január 10-i hivatalos kimutatása szerint közel 24–25 ezer osztrák–magyar katona került román hadifogságba. (Megjegyzendő, hogy ezek a számok meglehetősen pontatlanok.) A hadifogolytáborok helyének kiválasztását minden országban politikai, katonai és gazdasági tényezők befolyásolták. Romániában hadifogolytábor működött többek között: Ișalnița, Mihai Bravu, Hagieni, Galați, Tecuci, Bârlad, Măstăcani, Vaslui, illetve Dobrovăț és Șipote (Șipotele) településen. Előbbi tiszti fogolytáborként működött, ahol 1917 októberében közel másfél száz osztrák és magyar tiszt volt, meglehetősen jó körülmények között fogságban. A sipotei legénységi fogolytáborban – ahol rendezetlen és tarthatatlan állapotok uralkodtak – 1916 augusztusában még csak 600, majd 1917 elején már közel 13–17 ezer embert tartottak fogva. A șipote-i tábor népe különösen tarka volt. Éppúgy raboskodtak itt osztrák–magyar hadseregbeli katonák vagy épp bolgárok, törökök és menekült zsidók, mint ahogy bankárok, színésznők, kabaré-énekesnők, nevelőnők, pénzügyőrök, vasutasok és postáskisasszonyok. Șipote-ban azonban nem volt ekkora tömeg elhelyezéséhez, illetve ellátásához szükséges infrastruktúra. Mindez rossz higiéniai viszonyokat és általában véve rossz életkörülményeket is jelentett a fogolytábor lakói számára. A visszaemlékezések szerint a legvisszataszítóbb és a legborzalmasabb események 1916–1917 telén Șipote-ban játszódtak le. Ezt a tábort még a román katonaság és a csendőrség is „haláltábor”-nak nevezte. Az áldozatok számáról nincsenek pontos adataink. A tábort meglátogató svájci misszió információi szerint 1917 elején a Șipote-ban raboskodó 17 ezer főből hatezer meghalt. A hadifogoly-feljegyzések viszont 15 ezer fő körüli halottal számolnak.

A tábor mindennapjairól, egészségügyi viszonyairól, szellemi és erkölcsi életéről – melyről jelen ismertetés aligha adhat teljes képet – részletesen olvashatunk Gartner Károly A sipotei Golgotha című könyvében. A kötet képi anyagát a Șipote-ban raboskodó Komjáti-Wanyerka Gyula – Ernst- és Zichy-díjas grafikus, festő – eredeti helyszíni rajzai adják. Ezentúl ugyancsak fájdalmasan tanulságos leírást kaphatunk a romániai fogolysorsról, illetve a fogolyélet különböző állomásairól Pilch Jenő és társai szerkesztésében készült – máig a téma alapművének számító – Hadifogoly magyarok története című két kötetes munka első részében is. Ezen kötet lapjait már annak a Csepinszky Bélának a karikatúrái, vázlatai és személyes beszámolói is „színesítik”, aki maga is megjárta a romániai fogolytáborokat, illetve, akinek közel három tucat karikatúrája a Smidt Múzeum Világháborús történeti anyagának részét is képezi. Dr. Smidt Lajos 1936 februárjában vette fel először a kapcsolatot Csepinszky Bélával, melyből az első személyes találkozás után barátság lett. Tőle, majd elhunyta után családjától kapott emlékeket a romániai fogságból.

A túlélők és hazatérők táborát erősítő Csepinszky Béla festő, karikaturista keszthelyi akadémistaként és kitűnő magasugróként került előbb a szerbiai, majd a doberdói frontra, mígnem aztán „Románia mélyén” találta magát, évekig tűrve a lágerélet szenvedéseit. Magasugró-teljesítménye alapján az alig 20 éves gazdászdiák esélyes volt az 1916-os berlini olimpián való szereplésre is, csakhogy a világháború kitörése, a katonai kötelezettségek teljesítése, hosszú hónapok megpróbáltatásai és a harctéri jelenlét nemcsak az olimpiai reményeket, hanem végül az ötkarikás játékokat is elsöpörte. A világ egyszerűen túl magasra helyezte a lécet.

Csepinszky Béla Kazay János, búcsi (Csallóköz) református prédikátor és Sulyok Lídia ükunokája. Szülei Csepinszky János gazdatiszt és Kazay Mária-Amália, aki 8 gyermeknek adott életet, köztük utolsóként 1893-ban Csepinszky Bélának és ikertestvérének Andrásnak. A kisnemesi családból származó Csepinszky Béla gyermekkorát Kötcsén – a Kazay-kúriában (vagy más nevén a „Csepéncki-kastélyban”) – töltötte. Élete jelentős része Somogyország északi részéhez (Kötcse és Tab környékéhez), illetve a Balatonmellékhez (Keszthely) kötötte.

Csepinszky miután gyors tüzérségi kiképzést kapott, már indulhatott is a szerbiai frontra ágyúállásokat ásni. Alig telt el egy év és már – a világháború újonnan megnyíló hadszínterén – az olasz fronton kellett helytállnia 17-es nehéz tüzérként. Csepinszky és katonatársai San Martino del Carso-nál – a Doberdó-fennsík és az Isonzó-völgy legvéresebb és leghevesebb ütközeteinek helyszínén (Monte San Michele alatt) –, hol a sokszoros túlerőben lévő olasz csapatok szuronyrohamát verték vissza, hol a karszti barlangokba, mészkősziklákba vájt kavernákba meglapulva (amolyan „vakondháborút” vívva) várták a napokig elhúzódó, féktelen pusztítással és hangzavarral kísért tüzérségi támadások, pergőtüzek végét. A védelmi állások nélkül kiállt első összecsapások, majd a fedezékek sürgető kialakítása olyan enerválttá tették a katonákat, hogy szinte már bármilyen körülmények között, akár állva is képesek voltak elaludni. Csepinszky például egyik éjszaka – még a nagy véráldozattal járó két nyári csata időszakában – a kint bömbölő ágyútűz mellett úgy elaludt, hogy közben mit sem tudott arról, hogy az olasz csapatok lerohanták a kavernát és szinte teljesen lemészárolták az állásokat védelmező – József főherceg kedvenc ezredének számító, mind a 12 isonzói csatát megjáró – szegedi 46-os gyalogezred katonáit. Ahogyan azt sem észlelte, hogy néhány órával később a nagyváradi bakák kegyetlen közelharcban kiűzték az olaszokat frissen szerzett állásaikból.

Csepinszky ezután még kivette a részét az őszi összecsapásokból is. Mígnem a negyedik isonzói csata alatt egy hajóágyúból kilőtt gránát telibe találta menedéküket. A fiatal tüzértiszt az elviselhetetlen forróságtól azonnal elájult. A kavernában negyvenen voltak. Egyedül ő maradt életben, miután katonatársai kikaparták a kőtörmelék alól. Csepinszky a zágrábi kórházban tért magához. Jobb oldala lebénult, gyomor- és tüdővérzése lett, hajszálerei megpattantak, ami miatt a teste megfeketedett. Ahogy később mondta: „úgy nézhettem ki, mint az ördög”.

Ezután, hogy egészségét valamelyest visszanyerhesse, illetve „kipihenhesse” a harctéri sokkot, a csehországi Königgrätz üdülőosztagába sorozták. Majd kiképzőtisztként, illetve tüzér hadnagyként Erdélybe a 39-es honvédekhez irányították, mondván, ott úgysem történik semmi. Csakhogy 1916 augusztusában – a központi hatalmak harcállásai szempontjából a lehető legrosszabb időben – fordult a kocka. Az Erdélyre sóvárgó, kétkulacsos politikát folytató Románia támadást indított a Monarchia, benne Magyarország keleti – kevéssé védett – régiói ellen. Csepinszky Béla önként vállalkozott rá, hogy Brassó körzetében, a Kárpátok ósánci átjárójánál végrehajtott robbantásokkal – a megfelelő erők átcsoportosításáig – lefékezi a hágókon beözönlő román hadosztályok előrenyomulását. Csepinszky a gyújtózsinórokat ugyan meggyújtotta, de közben a románok bekerítették, így, ahhoz, hogy a magyar arcvonalat elérje, kénytelen volt lóra pattanni és egyenesen nekivágtatni a román erőknek. Az épp csak észbe kapó románok géppuskával lőttek rá, de végül csak a lovát találták el, őt magát pedig 1916. augusztus 28-án hadifogságba ejtették. Ezután járta végig a – golyózápornál és a közelharcnál is idegtépőbb – romániai hadifogolylágereket.

Csepinszky előbb a Șipote-i haláltáborba került, ahol az embertelen körülmények és a járványok következtében ezrek pusztultak el iszonyú halállal. Innen szerencsésen szabadulva Vasluin át jutott a Dobrovăț-i fogolytáborba. Az általa átélt elképzelhetetlen mértékű szenvedést hazatérte után, a helyszínen készült karikatúráin és rajzain keresztül tárta a „boldog békeévekből” felocsúdó, a háborús hátországban sanyargó közönség elé.

Csepinszky Béla karikatúrái – melyek a magyar hadifogoly-művészet anyagát gazdagítják – egy olyan világgal ismertetik meg az embereket, melyről azelőtt talán nem is hallottunk. Különösen, hogy a kis (500-600 fős) nyugat-moldvai, mocsaras völgykatlanban fekvő román falu Șipote neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Pedig ezen jelentéktelennek tűnő – az akkori román–orosz határ közelében, a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iașitól (Jászvásár) pedig 40 kilométerre délre fekvő – falucska mellett működött a legszörnyűbb haláltáborok egyike. (Megjegyzendő, hogy a későbbi szovjet és náci haláltáborokkal ellentétben a Șipote-i tábornak nem volt kimondott célja a lakók fizikai megsemmisítése, tervszerű alapossággal történő kivégzése, azonban az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő.) A tábor a völgyet körülölelő – az időjárás szeszélyeinek meglehetősen kitett – hatalmas domb lapos tetején (közel 20 holdnyi területen) létesült 1916 szeptemberében. A terület korábban román lovassági gyakorlótérként funkcionált.

Csepinszky Béla tartalékos hadnagyként 1916. szeptember 4-én érkezett Șipote-be, amikor még aligha lehetett kiépített táborról beszélni. A kezdeti hónapok a foglyok számára addigi életük legszörnyűbb időszakát jelentették, ekkor még mit sem tudva róla, hogy a sors a későbbiekben még nagyobb szenvedést fog rájuk mérni.

Eleinte Șipote csak néhány félig megépített, kezdetlegesen berendezett barakkból, két-három roskadozó vályogházból, egynéhány konyhából és pár hosszú, hodályszerű istállóból, deszkaépítményből állt, így aligha jutott mindenkinek hely. Az istállóknak nem volt oldalfaluk, a tetőzetről hullott a rothadozó nád, így a rabok sokszor megérezték az időjárás viszontagságait is. A román tisztek kezdetben még eget-földet ígértek és hitegették a foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdő, szabad séta, tenisz, levelezés, korszerű épületek, kórház, gyógyszertár. „Majd adunk” – mindig ezt mondták, csakhogy a valóság pont az ellenkezője volt.

Tiszti szoba a Șipote-i fogolytáborban (1916. IX. 18.). 35x27 cm-es ceruzarajz

A tiszteket a barakkokban, a legénységi foglyokat pedig a nyitott istállókban helyezték el, ahol szalma nélkül, a puszta földön, piszkos takarók alatt heverésztek. Akiknek sehol sem jutott hely, építeni kényszerültek maguknak valami hajlékot, hogy ne fagyjanak meg. Sokan saját kezűleg földbe vájt üregekbe, vermekbe kényszerültek, amelyeket az istállók lelopott faanyagával és szalmával próbáltak befedni. Egy-egy verem közössége – kb. 5-6 fő – volt egy „család”, akik egymást támogatva próbáltak túlélni. A hihetetlen összevisszaságban készült vermekből –  melyekből több száz készült – lassan föld alatti utcák keletkeztek. A rabok (a hideg idő ellen védekezve) igyekeztek egyre mélyebbre ásni magukat, így egyes vermek – amelyek az esőzésekkor épp nem omlottak be – akár 4 méter mélyre is lenyúlhattak.

23,5x16 cm tusrajz. Felirata: „Az első kész barak a șipotei táborban, (szemben) a mi szállásunk ablakával szemben. A barakot magyar és német hadi fogoly csak kívülről nézhette” (Csepinszky, 1916. IX.)

Eközben az ellátás siralmas volt. A víz ihatatlan. A koszt ehetetlen és rendkívül szegényes. Egészségügyi ellátás pedig szinte nem is létezett. A táborparancsnokság a maga szórakozásának élt és mindent ellopott, ami a foglyoknak járt volna. Az őrizet nagyon szigorú volt. A tábort rajvonalszerűen állták körül az őrök, illetve az ajtók és ablakok előtt is strázsáltak.  A foglyok pedig az őrök állandó kegyetlenkedésének voltak kitéve, különösen azok, akik szökni próbáltak. Mindezeken túl a táborlakókat tetvek, kiütéses tífusz, kolera és vérhas is kínozta. A járványok a zsúfoltság és a rossz higiéniai körülmények miatt olyan mértékben terjedtek, hogy tömeges megbetegedésekre került sor.

 Gúnyrajz az első tetű 1916. október 16-i felfedezéséről. 24x19 cm-es tusrajz

1916–1917 különösen zord tele komoly csapást mért a foglyokra. Csonttá aszott végtagjaik a hiányos és szakadt öltözetben megfagytak, sokan apátiába estek vagy megőrültek. A halottakat végtisztesség nélkül tömegsírokba helyezték. Tették ezt addig, amíg a fagyott föld mozdíthatatlanná nem vált. Ezután a hullákat temetetlenül, a puszta földön tornyosulva hagyták. A hullahalmok egyre csak nőttek, néha 200-300 holttest is feküdt egymáson, melyekből varjak serege és kóbor kutyák falkái lakmároztak. Bűz és mocsok volt mindenütt, az olvadás pedig csak súlyosbította mindezt.

Beszélgető foglyok, Șipote 1916. 20,5x17,5 cm-es tus- és ceruzarajz. Felirata: „A kietlen, sivár (…) Șipote-ben fásultan verődtek kisebb nagyobb csoportokba az éhező rongyos hadifoglyok. Minden csoport mellett ott olálkodott egy-két kócmadzsagpuskás szantinelli (őrszem), görhes kóbor kutya és fejük felett ezer és ezer fekete varjú…” (Csepinszky)

A Șipote-i haláltáborban uralkodó viszonyok – melyek a román kormány hanyagsága és zűrzavaros intézkedései miatt alakultak ki – komoly nemzetközi felháborodást váltottak ki. Különösen azután, hogy a szemlére kiküldött francia katonaorvos a táborban látott borzalmak hatására főbe lőtte magát. A Monarchia, illetve a központi hatalmak – a genfi (1906) és a hágai (1907) hadifoglyokkal való bánásmódot rögzítő nemzetközi egyezményekre hivatkozva – már 1917 januárjában követelték a járványok leküzdését a románoktól. A kormány, érzékelve a nemzetközi felháborodást és az ellenőrzést végző nyugati missziók kedvezőtlen jelentéseit, intézkedésekbe fogott, így a tábori viszonyok 1917 áprilisától – az új táborparancsnok érkezésével – mérsékelten javulni kezdtek.

Csepinszky Béla ekkorra már elkerült innen. A Dobrovăț-i tiszti táborban pedig már sokkal jobb sora lett, mint Șipote-ben. Az itteni táborépületben – mely korábban kolostorként, illetve földműves-iskolaként is működött – semmi börtönszerű nem volt. Itt már volt fedél a foglyok feje felett, tágas ablakok, az ágyakon lepedővel letakart szalmazsák és pokróctakaró, polcok a személyes holmiknak, némi fűtőanyag és világítás, tágas udvar, könyvtár, gyógyszerek, tisztálkodási és öltözködési lehetőség, illetve a legfontosabb a mennyiségileg és minőségileg megfelelő – kissé egyhangú, de fokozatosan javuló – étkezés, mely aligha adott okot panaszra.

Csepinszky Béla: Nyári férfi divat Dobrovaton 1917. Az első képen Andersen német huszár hadnagy látható, mely a Hadifogoly magyarok története c. könyvben (265. o.) közölt akvarell eredetei példánya. A második képen Miholik tanár 32-es tartalékos főhadnagy, a harmadikon Amic Mehmed 4. bosnyák gyalogezred tartalékos hadnagya látható. (Az akvarellek mérete: 23,7x17,8 cm)

Ezentúl a tábor közegészségügye is kielégítő volt. A Dobrovăț-i táborban – miközben Románia-szerte pusztított a tífusz és egyéb járványok – senki sem halt meg ragályos betegségben. Az itteni foglyok még védőoltást is kaptak tífusz és kolera ellen. A tábor szellemi és erkölcsi élete is nehezen kifogásolható volt. Harcászati és történelmi előadásokat, ipari foglalkozásokat, műsoros estélyeket tartottak, emellett ének- és zenekarok is alakultak, ahogy például sakk és kártyapartikat is tartottak.

23,5x18 cm-es tusrajz. Szimultán parti 1916-ban Dobrovăț-ban. Felirata: A foglyok legfőbb szórakozása a saját faragású figurákkal játszott sakk volt. A tábor matadora Halász Gyula író, népfelkelő hadnagy volt, aki a nagy szimultán partikban aratott győzelmét rossz nyelvek szerint rövid pioner csizmájának köszönhette, mellyel nagy buzgalmában ellenfeleit is „kiütötte”.

A Dobrovăț-i tiszti táborában még gyűjtést is szerveztek a Șipote-ben szenvedő legénység javára. Sőt „tavaszi tárlatot” – amolyan iparművészeti kiállítást – is rendeztek képekből és festményekből. A bevételt pedig a betegek segélyezésére fordították. 

Az 1917. szeptember 23-án a Dobrovăț-i fogolytáborban tartott Béke c. színielőadás 38x55,5 cm-es akvarell plakátja, valamint az 1917. május 6-án tartott művészeti és kézműves kiállítás 55,5x37,5 cm-es akvarell plakátja

1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött. Ezután megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. március 23-án írta alá Románia és a Monarchia. Végül 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért, mellyel a Șipote-ben és a többi román táborban raboskodók kálváriája is véget ért. Csepinszky Béla viszont már jóval korábban – még 1918 elején – hazatérhetett egy szerencsés véletlennek köszönhetően. Egy román vöröskeresztes nővér ugyanis összecserélte a kórházi leleteit egy TBC-s haldoklóéval, így a keszthelyi tüzértiszt csererokkantként idejekorán hazakerülhetett.

Idehaza befejezte ugyan a gazdasági akadémiát, de az élete már nem térhetett vissza a régi kerékvágásba. Az olimpiai remények szertefoszlottak, ráadásul eleinte alig kapott állást. Nem beszélve arról, hogy doberdói sebesüléseit és a román lágerek miatti betegségeit egész életében hordoznia kellett. A két háború között megnősült és családot alapított. Fia, ifj. Csepinszky Béla agrármérnökként a Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karának tanára, megbízott igazgatója lett. Lányai, Csepinszky Éva és Csepinszky Mária közül utóbbi Koós Károly díjas néprajzkutatóvá lett, akinek nevéhez a Szennai Múzeumfalu létrehozása és Somogy megye régi világának (Kötcse, Tab és Szenna környékének) alapos feltérképezése kapcsolódik. (A Kazay-családfa Csepinszky Mária munkásságából ismert.)

Végül Csepinszky Béla – apja nyomdokain haladva – a tabi uradalomi főintézőjévé vált, mellyel révbe is érhetett volna, de ekkor kitört a második világháború, amelynek vége Ausztriában, angol hadifogságban találta őt és családját. 1945 novemberében hazatérhettek, de ahogy leszálltak a vonatról, a „nyugatos” katonatisztnek titulált Csepinszky rögtön rendőri felügyelet alá került. Internálták, de háborús szív- és gyomorbaja miatt fizikai munkát nem végezhetett. Az ötvenes években, hogy kiegészítse 180 forintos nyugdíját – amelynek tíz százalékát levonták kommunista terv- és békekölcsönre –, illetve, hogy zongoratudását kamatoztassa kántori állást vállalt Tabon. Mígnem 43 évvel szabadulása után, 1961-ben örökre megpihent.

Nagy Adrienn
történész-muzeológus, múzeumpedagógus
Smidt Múzeum

Felhasznált irodalom:

• Balogh Enikő: Végső búcsút vett tőlünk Csepinszky Mária. = https://szennai.skanzen.hu/hu/hirek/velunk-tortent/csepinszky/velunk-tortent (letöltve: 2024. 08. 29.)
• Csepinszky Mária: A kötcsei nemesi családok története a XVIII–XIX. században. In: Stirling János (szerk.): Kötcse monográfiája. Kötcse, 1996. 707–733.
• Gartner Károly A sipotei Golgotha. Romániai rabmagyarok története. Bp., 1932.
• Margittai Gábor: Kamerádok. Nagy Háború – lelet: túlélő karikatúrák a román hadifogságból. Magyar Idők, 2017. december 24. = https://www.magyaridok.hu/lugas/kameradok-2588380/ (letöltve: 2024. 08. 29.)
• Mihályi Balázs: Magyarok kálváriája a román haláltáborban. Magyar Hírlap, 2011. december 12. = https://tortenelemportal.hu/2011/12/magyarok-kalvariaja-a-roman-halaltaborban/ (letöltve: 2024. 08. 29.)
• Molnárné Szabó Zsuzsanna: Ki volt Tudós Kazay János? = https://refbucs.wordpress.com/2023/03/24/ki-volt-tiszteletes-tudos-kazay-janos/
• Pilch Jenő et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története. kötet. Budapest, 1930.
• Pintér Tamás: A szegedi 46-osok hadiútja a „vakondháborúig”. = https://nagyhaboru.blog.hu/2013/03/06/a_szegedi_46-osok_hadiutja_a_vakondhaboruig (letöltve: 2024. 08. 29.)
• Rózsafi János: A San Martino melletti 2. védelmi vonal. = https://nagyhaboru.blog.hu/2024/03/14/a_san_martino_melletti_2_vedelmi_vonal (letöltve: 2024. 08. 29.)
• Vajda László: A háború és a hadifogság pokla. = https://mnm.hu/hu/cikk/haboru-es-hadifogsag-pokla (letöltve: 2024. 08. 29.)

[1] PILCH Jenő et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története. 1. kötet. Budapest, 1930. IX.