A kompozíció előtanulmánya szerepelt 2014-ben, a képtárban a „Párhuzamok és találkozások” című kiállításon, melyen Ilona Keserü Ilona és tanítványai vettek részt. Az itt kiállított kép datálásából kiderül, hogy a téma már tíz évvel ezelőtt is foglalkoztatta a művészt.

A mű interpretálhatóságának egyik különlegessége, hogy a kép a realistának tűnő ábrázolás ellenére az absztrakcióra is épül. Ezt erősítik egyéb, a színelméletre és geometriai formákra koncentráló kompozíciói.

Ezeknek az eredményeit is hasznosította a Bejáratlan terek című festményén, amely az elmúlt évtized főműve, mert komplex módon tartalmazza a művész személyes élményeit, világlátását, filozófiáját és festői felfogását. Csak alcímként tartalmazza a tájképre utaló megnevezést, ami jelzi, hogy az elsődleges üzenet a pillanatnyiságon túllépő általános tanulság. A főcím esetében a „bejáratlan” szó az addig megoldatlan festészeti problémákra utal, az alcímben pedig a különböző irányokra, amelyek felé egyszerre elindulni nem tudunk.

A helyszínnel kapcsolatos élmények sorozata (Balatonbogláron) a művész nyolcéves korától kezdődött. 

A képet hosszabb-rövidebb kihagyásokkal festette. Ezt a „töredezettséget” elfedi a képen látható fasor ritmusa. Ugyanakkor ebben a masszív állandóságban benne van a természeti erők küzdelme is. Az elhajló fatörzseket az északi szél eredményezte. A képen ez az átlós irányok térnyerését jelenti, sőt az enyészpontot is balra „tolja”. A hangulati háttérben rejtett feszültség van, amely a vihar előtti csendhez hasonlítható.  Ennek alapja a gyors ecsetvonásokkal felrakott gyepszőnyeg és a fatörzsek aprólékos munkával éles határokig festett mintázata között kialakult feszültség.

Itt jegyezzük meg, hogy ellentét lép fel a legelső fatörzs erőteljes mintázata és a távoli, szinte anyagtalan messzeség között is. Ugyancsak megtöri a folyamatosságot a csónakkikötő beékelődő részlete. A perspektíva enyészpontja paradox módon nem a végtelenben tűnik el, hanem egy valamikori öltözőfülke sötét belső terében, a fasor végén.

A képen a Balaton barátságosabb arculata jelenik meg: a turistaszezon előtti vagy utáni vízpart látványa, azzal a szelíd, simogató melankóliával, hosszú elnyúló árnyaival, (ezek Giorgio de Chirico motívumait idézik) amely azoknak az ajándéka, akik ott élnek, vagy ha nem is helybeliek, erősen kötődnek a helyhez.

A bal oldali villasorból is kevés látható, de mégis fontos, többek között az ide komponált akt miatt. Losonczy a „kép a képben” módszert alkalmazva az akt háta mögötti tükröző üvegfelület segítségével úgy tüntette fel a látványt, mintha az alak közvetlenül a vízparton lenne, miközben a túlsó, az északi partot látjuk. Ugyancsak érdekes, hogy a nő olyan testhelyzetet vesz fel, mintha azt hinné, hogy ő egy festmény központi alakja lenne, holott a képen belül szinte rejtve marad. Valójában nincs ok arra gondolni, hogy szerepe mellőzött. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kompozíció integráns részeként az ember-természet megbonthatatlan kapcsolatot szimbolizálja.

Losonczy István festői módszereit tekintve eklektikusnak is nevezhető. Színeket kever, az alapozott vászonra újabb festékréteget helyez el, ugyanakkor pointillista módon az optikai színkeverésre is épít. A kép mégis egységes hatású: vibrál, lüktet, mint az élet, egyben az állandóságot is sugallja.

Dr. Gálig Zoltán
művészettörténész