Az elmúlt hetek hírei a koronavírus járvánnyal kapcsolatban gyakran a boltok megrohanásáról, élelmiszer-felhalmozásról tudósítottak. Háborút megélt emberek emlékeznek hasonlóra. Akkor is a bolti ellátás kimaradásától való félelem indukálta a tartalékképzést, főként a városi ember számára.

Jómagam is találkoztam kézzelfogható emlékével. Néhány évvel ezelőtt egy száz év körüli házat vettünk. Padlásán régi festett ládába és zománcozott vindölökbe tömve, tételenként gondosan csomagolva nagyobb mennyiségű lisztet, cukrot, megzsizsikesedett babot, borsót találtam. A tartalék több évtizeden át várta-félte a „nehéz időket”.

Falusi ember nem függött annyira a bolti ellátástól. A klasszikus parasztgazdaság a régi időben szinte önellátó volt. Gabonája, lisztje aratástól aratásig, tartósított húsféleségei egyik disznóvágástól a másikig kellett, hogy kitartsanak. (Innen származik a „beosztással élni” kifejezésünk.)

A sertéshúst sózással, füstöléssel vagy zsírban lesütve tartósították. A jégszekrények – melyek a jégvermekben tárolt jéggel hűtöttek – inkább csak a polgárházaknál jelentek meg a 19-20. század fordulójától.

A füstölt hús tárolására a hústartó lésza szolgált. A zsúptető alatt a padláson vagy a kamrában a gerendáról lógott. Vesszőfonatos, szellős, mégis zárt alkalmatosság. Védelmet nyújtott a macskák és a rágcsálók ellen is.

Négy sarokoszlopra épített, szarkofág formájú tárolóbútor.

Szerkezetét két keretszerkezet alkotja, melyet fűzvesszőből készült fonat köt össze. A keretek csapoltak, durván megmunkált tölgyfák, tetejükre fenyőfából készült trapéz alakú magasítást helyeztek.

A hátsó keretelem zárt. Mint az ácsolt bútorokon: sarokoszlopai nútjába bárdolt fenyődeszka illeszkedik. Az első keretelem kovácsolt vasalaton forduló, tölgy deszkalappal záródik.

A két keretet a fonás köti össze, melynek vázát fúrt lukakba illeszkedő, elölről beékelt természetes ágak adják.

A hústartó 1967-ben, a Vasi Múzeumfalu Nemeskoltai házának bontásakor került a gyűjteménybe.

Nagy Endre
muzeológus
Vasi Skanzen