Május 1. munkaszüneti nap ez évben is, mint azt megszokhattuk, aminek ilyen formán eredete a munka, vagy munkások ünnepe. Ami valójában a 19. század második felétől lezajló ipari forradalom hatására kialakult városi munkásság, pontosabban azok mozgalma által kiharcolt ünnepi pihenőnap, és amit először 1891-ben deklaráltak ünnepnapként az Amerikai Egyesület Államokban történt erőszakos tüntetések hatására. Azonban Európa, annak is az Alpokon túli területei hosszú évszázadok, tulajdonképpen évezredek óta jellemzően egyedülálló mezőgazdasági régiót alkottak a világban. Ezt a hagyományos karakterét valójában még ma sem vesztette el, még ha a jelentős nyersanyaglelőhelyek közelében középkori és újkori kézművesipari, aztán az egyre gyorsuló modernizáció hatására hatalmas gyáripari körzetek is alakultak ki benne a 19–20. századok folyamán. Az ipari forradalmat megelőzően, tehát kontinensünk belső térségeiben, főleg közép- és kelet-európai vidékein, a középkorra egy a világon sajátos, családi gazdálkodáson alapuló, tanyasi életkörülmények között formálódó szántóvető kultúra alakult ki, amit állattartás is kiegészített. A termőföld tulajdonlásán és megmunkálásán alapuló műveltség központi problémája volt mindig is a talaj tápértékének kimerülése, valamint annak visszapótlása az életet adó terméshez. Ennek figyelembe vételével máris megérthető, hogy a természet tavaszi újjászületése micsoda kitüntetett fontosságú időszak volt a régmúlt európai embere számára.

A magyar néphagyományainkból ismert, a lányos házaknál történő májusfa-állítás szokásában is a természetmegújító szimbólum és a tőle nem elválaszthatatlan személyes szerelmi ajándék jelleg keveredik. Réső Ensel Sándor 1867-ben a májusfa eredetét így írja le: „Szent Jakab és Szent Fülöp midőn térítgetni jártak, útitársuk lett Valburga nevű szűz hajadon; ezt ebbéli cselekvényéért a pogányok tisztátalan személynek nyilváníták, s rágalmazták. A leány azonban, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, előtte letérdepelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, midőn a pogányok szeme láttára leszúrt bot kizöldült. Ez volt Szent Jakab apostol napja virradójára (május elsején). Nőtlen ifjak ez időtől ez okon szoktak magas zöldfát jó magaviseletű hajadonok ablaka előtt felállítani, még pedig ha lehet, észrevétlenül.”. Május elsejét, Fülöp és Jakab napját a 19. században magyar nyelven még „Leveles Fülöp”-ként is ismerték, utalva talán a tavaszi zsendülés, virágzás archaikus pogány kultuszaira – miként arra Bálint Sándor is felhívta a figyelmet. Sőt, azt se feledjük, hogy a május hónap nevében pedig a föld termékenységének antik római istennőjét, Maia-t örökíti tovább. A mezőgazdasági munkák éves rendjében tehát a szántóvető földművesek számára is fontos határnap volt május elseje. A szántóföldekhez, kertekhez, szőlőkhöz kötődően a tavaszi munkakezdést is ünnepelték a falvakban, mezővárosokban, és egyet pihenhettek is, hiszen túl voltak már a gyümölcsösök és szőlők év eleji tisztogatásán, az áprilisi szántáson, boronáláson, tavaszi vetésen. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a 19. századi püspöki mezőváros, Szombathellyel (Sabaria, Steinamanger) szomszédos Olad magyar község szőlőhegyén is hagyományosan Fülöp-Jakab napján tartották az első tavaszi hegygyűléseket, miként az szokás volt más nagymúltú, középkori eredetű szőlőtermesztő helyeken is.

Dr. Illés Péter
etnológus, főmuzeológus