A híres szállóige, mely gyakran olvasható órákon, a latin irodalom aranykorának, a Kr. u. 1. századnak egyik legnagyobb költőjétől, Vergiliustól származik. Az idézetet a Georgica (A földművelés) III. könyvében pontosan így olvashatjuk „fugit irreparabile tempus” - „Ám tovaszáll az idő, tovaszáll és fut szakadatlan” (ford. Lakatos István). Vergilius 33 éves volt, amikor írni kezdte a Georgicát és hét esztendőt áldozott életéből a költeményre. A Georgica tanköltemény, mely a földművelésre, a szőlő hasznosítására, az állattenyésztésre, a méhészkedésre tanít. A mű a sztoicizmus derűjét közvetíti, a sztoikusok a természetes élet lényegét abban látták, hogy a bölcs ember alkalmazkodik a világegyetem örök törvényeihez. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt. Apatheiára, szenvedélymentességre van szüksége ahhoz, hogy a belső megnyugvást, a lelki szabadságot elérje. 2000 évvel később, napjainkban is aktuálisak ezek a gondolatok, amikor mások és magunk védelme érdekében új, bizonytalan, kiszámíthatatlan helyzetekbe kényszerülünk hosszú időre. Rohan az idő, most mégis úgy érezzük, nem eléggé, és azt szeretnénk, ha már hónapokkal későbbre járnánk és visszatérhetnénk a régi, viszonylag biztonságos életünkhöz. Persze az ókori időt, idők uralmát nem hasonlíthatjuk össze a mai, vagy akár a 18. századi idővel. Vergilius kortársai képesek voltak hosszadalmas szónoklatokat, napokig tartó színházi előadásokat végighallgatni, hetekig rázkódni göröngyös utakon, hogy céljukat elérjék. Nem volt szükségük az órákra, percekre, ezeket az emberek együttműködésén és kölcsönös függésén alapuló társadalom igényelte. Az ókori ember számára a napóra volt a legpontosabb időmérő eszköz, majd a homok lassú pergése mutatta az idő múlását, aztán az ember megépítette az első óraszerkezetet, melyről a 12. századból már írásos emlékeink is vannak. Az óraipar jelentős vívmányai estek a reneszánsz idejére, a tekercsrugó lehetővé tette az asztali órák, a kerek vagy négyszögletes dobozórák, az utazóórák és a zsebórák ősének megalkotását. Ebben az időben jelentek meg az órákon az első mesterjegyek is.

1934-ben leltározták be a múzeum gyűjteményébe azt az aranyozott, áttört díszítéses, négyszögletes, vízszintes számlapú asztali órát, mely egyben az úti órák közé is sorolható.

A 17. századi óra a múzeum óragyűjteményének egyik legrégebbi és legszebb darabja, magassága 5 cm, szélessége 8,5 cm, vastagsága 9 cm.

Mészáros Irén
muzeológus
Savaria Múzeum