A légyhajtó – vagy más néven pásztorlegyező – tipikus pásztorfaragás. Az állatok körül gyülekező legyek elhajtására szolgált. Használata a Nyugat-Dunántúl pásztortársadalmára jellemző.
Nemcsak a legelőn vagy az istállók körül használták, a házba is bekerült. A 20. század elején a mestergerendán lógott. Szükség esetén onnan leakasztva használták. Később szobadísz lett, a Vasi Hegyhát falvaiban a tükör keretére akasztották.

Egy darab természetes faágból, jellemzően kecskerágóból kifaragott eszköz.
Az ág kérgét letisztították, aztán a felületén körbe-körbe haladva éles késsel vékony sziácsszalagokat hasítottak belőle. Hogy a felhasított szalagok egyenletesek legyenek, a mai hámozókhoz hasonló módszert használtak: a kés élére fából faragott kis vezetőeszközt húztak. A hasítást az ág vége előtt befejezték. A sziácsszalagok így a bot végén visszahanyatlanak, bozontos fürtöt képeznek. Göndörségüket a kés nyomása okozza.
A mi légyhajtónk nyelén három, rövid forgácsokból álló háncsra bontott gyűrű, egyik végén több száz bodorodó sziácsszalag, másik végén faragott fa lakat van.
A légyhajtót Ár János, 1896-ban született győrvári faragóember készítette. Ár fiatal korában a szombathelyi székeskáptalan pácsonyi uradalmának juhásza volt. Őrzés közben kezdett faragni, de édesapja is faragóember volt. Több munkája van a múzeum gyűjteményében. A légyhajtót 1954-ben – a régi időket idézve – egy kiállításra készítette.

Nagy Endre
muzeológus
Vasi Skanzen