Az önellátásra törekvő parasztgazdaságok egyik legfontosabb tevékenysége az élelem előállítása mellett a len és a kender termesztése, vászon-, ill. ruhaneművé való feldolgozása volt. A kender általánosan elterjedt volt, a len a hűvösebb éghajlatot kedvelte, de a finom vászonnemű előállítása érdekében máshol is termelték. A gyári gyolcs elterjedésével a len a 20. századra a Dunántúl nyugati sávjára szorult vissza.

Az Őrség és a Vendvidék területén házi használatra kendert nem, csak a lent termelték. Általában másodvetésként, a learatott rozs tarlójába vetették. A magot kötényből szórták el, majd beboronálták. Mária Magdolna napjáig (július 22.) el kellett vetni. A len tenyészideje 12-15 hét, betakarítása így októberre esett. A növény virágzása után 15-20 napra megsárgult a szára, beérett a „bugája”. Ekkor kellett „kinyűni”,  gyökerestül kihúzni a földből. Markonként összekötötték, és hegyükkel felfele kis gúlákat képezve összetámasztották. Néhol néhány napig kint szárították, de a legtöbb helyen a munka végén nyomban hazavitték. Ekkor kezdődött a len feldolgozása, a következő évre is áthúzódó sok lépcsős női munka, mely sokunk számára már csak a Kisvakond-meséből ismert.

A feldolgozás első állomása a dergálás. A mezőről hazavitt lent még aznap este ledergálták. A dergálás a mag kinyerése, a bugák leválasztása a szálakról. A buga a len termése. A szálak végén a virág magházából kialakult gömbölyded toktermés. Ebben vannak a magok, melyet világításra, étkezési és gyógyászati célra is használtak. A mag leválasztása a szálakról kétféleképpen történhetett. Volt ahol a bugákat mosólapickával verték le. A földre ponyvát fektettek, annak közepén egy deszkán a lapickával addig verték a kévék végét míg a bugák le nem hullottak róla. A másik módszernél dergálót használtak.

Lendergálás – a mag kiverése lapickával. Lehmayer Ferenc, Szőce, 1950

A dergáló 20-25 cm nagyságú, nyéllel ellátott vastag tölgy- vagy bükkfa lap, melynek nyéllel ellentétes végét arasznyi hosszúságú kovácsolt szegsorral látták el. A dergálót az erre a célra készített dergálópad közepén lévő áttört résbe állították. A pad alá ponyvát terítettek. A munkát végző személy a bugázó (másutt gubázó) a szék egyik végére ült. A kévék kötelét kissé hátrahúzta, majd a hegyüket a dergáló szegeibe vágva maga fele rántotta a markokat. A bugák a ponyvára hulltak. A napon szétterített bugák szétnyíltak, a mag könnyen kihullott belőlük, amit aztán rostáltak, és szeleléssel tisztítottak. A dergálást asszonyok, nagylányok végezték, a sulyokkal való kiverést gyakran gyerekekre is rábízták.

Lendergálás dergálópadon – munkafázis rekonstrukció. (A munkafolyamatot bemutató, de nem valós helyzetben készült fotó) Csaba József, Zsida, 1940

A szemnyerés folyamatát a dergálás mellett bugázásnak, néhol gyaratolásnak - eszközeit ennek megfelelően dergálónak, bugázónak, gyaratolónak nevezték. Az Őrvidék területéről „desze” névű eszközt is ismerünk.

„Desze” Gaál Károly gyűjteményéből. Tuskóba vagy tornác talpgerendájába állítható kovácsolt dergáló

Nagy Endre
muzeológus
Vasi Skanzen