Az emberiség történelme során – materiális nézőpontból tekintve – az egyik legnagyobb változás a termelőgazdálkodás, azaz a növénytermesztés és az állattenyésztés kialakulásához kötődik. Ezen komplex folyamatot korábban újkőkori forradalomnak nevezték, de ma – abból kiindulva, hogy nem néhány év vagy évtized, hanem hosszú évszázadok alatt ment végbe – a kutatás inkább neolitizációról beszél. A természetben fellelhető javak egyszerű felhasználásáról a közvetlen környezet markáns befolyásolására, manipulálására való átállás nagymértékben módosította az emberiség gondolkodásmódját, világlátását, életmódját és anyagi kultúráját is.

Az élelmiszerek megtermelésének, a növénytermesztésnek, az állatok háziasításának igényét, kényszerét a racionalista történelemszemlélet alapján bizonyos térségek nagyságrendileg megnövekedett népessége, illetőleg az adott területen fellelhető élelmiszer elégtelen volta, a mitologikus szemléletmód szerint a Édenkertből való kizuhanás, az aranykori állapotok elvesztése okozta. Ekkor jött el a Konfuciusz által Kicsinyke Jólét idejének nevezett időszak. Előtte viszont, ahogy Hésiodos, a görög mitikus hagyomány legkorábbi összefoglalója írja a Munkák és napokban, „csak jóban volt részük; a föld meghozta magától / bő termését és dolgozni merő gyönyörűség / volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett / nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.”

Ami bizonyos, hogy a neolitikum régészeti módszerekkel tanulmányozható, tárgyiasult kulturális elemei nagymértékben eltérnek a korábbi időszakokban alkalmazottaktól. A pattintott kőeszközök készítésében új technológiák – pengetechnika – alakultak ki, ahogy teljesen új innovációhoz kötődött a kőeszközök csiszolással történő kialakítása. Az újkőkori tudásanyaghoz tartozik az agyagból formált, égetéssel tartóssá tett edények titkainak felfedezése és továbbadása. Az ily módon készült edények évezredeken keresztül tartó meghatározó szerephez jutottak az élelmiszerek tárolása, elkészítése és tálalása során. A termelőgazdálkodás első ízben tette lehetővé a tartós megtelepedést, és az ahhoz kapcsolódó speciális életmód kialakulását: létrejöttek a szilárd, évtizedekig lakható épületek és az első falvak. Ez az óriási változás tette le az alapkövét azon technikai civilizációknak, amelyek a későbbiek folyamán a történelem formálóivá váltak.

A helyi adottságoknak megfelelően, az adott régióban vadon élő növény- és állatfajokra alapozva világszerte több neolitizációs központ alakult ki. A legkorábbi, közel-keleti centrum elsősorban a búza és árpa, a kelet-ázsiai a rizs és köles, a közép-amerikai a kukorica termeléséhez kötődött, illetve a helyben elérhető, háziasítható állatfajokhoz. Az európai újkőkor közvetve a közel-keleti neolitizációs központból nyerte inspirációját. A Termékeny Félhold vidékén közel 12000 évvel ezelőtt kikísérletezett technikák, eszközök, az ott háziasított növények és állatok, valamint a hozzájuk szükséges tudásanyag birtokában lévő népesség Anatólián és a Balkán-félszigeten keresztül dél felől érte el a Kárpát-medence déli és keleti területeit, nagyjából 8000 évvel ezelőtt. A Dunántúlon, a Balaton régiójától délre a korai neolitikus Starčevo-kultúra népessége telepedett meg. A termelőgazdaság északi terjedése azonban a Kárpát-medencében néhány évszázadra elakadni látszott. Ennek oka az volt, hogy a Közel-Keleten körvonalazott metódusok, az ott kialakított flóra- és faunaarányok ezen az égövön már nem voltak kellőképpen hatékonyak. A korai neolitikus kultúrák északi peremterületein Kr. e. 5600 táján azonban új kultúrkörök alakultak ki, melyek már alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz. A dunántúli területeken e folyamatok jegyében jött létre a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrája (DVK).

Európa neolitizációja (barna árnyalatokkal a korai neolitikus kultúrák, zölddel a DVK)

Mit is jelent a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás? Vegyünk két példát! A balkáni neolitikus népek építészetének termékei, melyekhez elsősorban agyagot használtak, az itteni csapadékosabb égövben már nem voltak kellőképpen tartósak, újabb, az agyag mellett jórészt fából és egyéb szerves anyagokból épült lakóháztípus kifejlesztése vált szükségessé, és történt meg. A DVK népessége megalkotta a több tíz méteres hosszúságú, a kutatás által csak hosszúháznak nevezett háztípust. A másik példánk az állattartás területe, ahol a Balkánról érkezett népeknél a juh- és a kecsketartás dominált, de ez az égöv inkább a szarvasmarhának és a sertésnek kedvezett. Ennek megfelelően meg is történt az arányok markáns eltolódása. Ehhez az összetett folyamathoz kapcsolódott az anyagi kultúra és a tárgyakon megjelenő szimbólumrendszer átalakulása is. Az új metódusokat alkalmazó tárgyi kultúra és tudásanyag, mely ebben a formában már alkalmassá vált a kontinentális Európa meghódítására, rövidesen óriási területeken terjedt el, a romániai Regáttól Kis-Lengyelországon és Dél-Németországon keresztül egészen Hollandiáig és a Párizsi-medencéig. A Dunántúl így vált több mint 7000 évvel ezelőtt másodlagos neolitizációs központtá, és az európai termelőgazdaság egyik legjelentősebb előképévé.

Az edényünk januárban feltárt töredékei (Fénykép: Udvardi Balázs)

Vas megye területén ma mintegy 60 DVK lelőhelyről tud a kutatás. Itt ők voltak a legkorábbi élelemtermesztő népek, de csak Kr. e. 5400 körül bukkantak fel a tudomány jelen állása szerint. A lelőhelyek többsége azonban a kései időszakra, nagyjából Kr. e. 5300/5250–5000/4900 közé keltezhető, ahogy az általunk alább tárgyalt jelenség és edény is.

Az edény júliusban előkerült töredékei in situ (Fénykép: Nyerges Éva Ágnes)

A júliusban előkerült töredékek mosás után (Fénykép: Udvardi Balázs)

A Hegyfalu határában fekvő régészeti lelőhely már korábbról ismert volt a kutatás előtt, de az írásunkban tárgyalt időszak leletei a területen a múlt évig rejtve maradtak a régészek szemei elől. A 2020-ban megkutatott lelőhelyrészen késő bronzkori urnatemetkezések maradványai mellett két DVK településjelenséget – két gödröt – tártunk fel, melyek Juraj Pavúk tipológiai rendszere szerint a kultúra kottafejes stíluscsoportja kései időszakának leleteit rejtették. (A kottafejes díszítés onnan kapta a nevét, hogy a bekarcolt vonalakat beszurkált gödröcskékkel tagolták, az ilyenformán létrejött motívum pedig némileg egy kottára emlékeztetheti a szemlélőt. Ez a díszítési mód elsősorban az Észak-Dunántúlon és Délnyugat-Szlovákiában terjedt el.) A nagyobbik gödör, melynek két felét a földmunkák ütemezése miatt több mint hat hónap különbséggel volt csak lehetőségünk feltárni, számos leletet rejtett, köztük az itt bemutatott edény maradványait is, melyek nagyjából egy kupacban, de nagy valószínűséggel nem helyben összeroppanva feküdtek a földben.

Az összeállított edény (Fénykép: Udvardi Balázs)

A kiegészített edény (Fénykép: Kolonits László)

Az 5-6. képen látható, 170-190 mm magas, 250 mm széles kézzel formált gömbös testű, szürke-barna foltosra égetett edény felülete simított, külsején pedig a korra jellemző összetett ornamentika látható. A perem alatt, a nyaki részen három párhuzamos bekarcolt vonal fut körbe. Ezalatt kettős karcolt vonalból összeállított, egymásba kapcsolódó fordított S-motívumok veszik körül a hasi részt. A két díszítmény között, a felső, horizontális szalagdíszhez kapcsolódva bekarcolt V-motívumok töltik ki az üresen maradó helyeket a horror vacui jegyében. A vonalakat sorokba rendezett gödröcskecsoportok tagolják, melyek így szalagdísszé kapcsolják össze az egymás mellett párhuzamosan futó bekarcolt vonalakat. Az edény egész jó párhuzama került elő például a mai Szlovákia területén, a lelőhelyünktől 150 km-re észak-északkeletre, Vágboriban.

A Vágboriban előkerült edény rajza (Pavúk 1969, Abb. 5/8.)

A jelenség feltárásában és dokumentálásában Nyerges Éva Ágnes régész, Seres Viktor geodéta, Tárczy Tamás és Torma Péter régésztechnikus, illetve Czöndör János ásatási technikus volt segítségemre. Az edény restaurálása és kiegészítése Udvardi Balázs keze munkáját dicséri.

Kolonits László
régész-muzeológus, osztályvezető-helyettes
Savaria Múzeum Régészeti Osztály