„Emlékezzenk régiekrel,
Az Szíthiából kijüttekrel,
Magyaroknak eleikrel,
És azoknak vitézségekrel...”
(Csáti Demeter, 1526 körül)

A szkítákat – mint keleti lovas-nomád népet – középkori krónikáink szittya néven a magyarok elődeiként tartották számon. Ők valamikor a Kr. e. 7. század közepén telepedtek meg a Kárpát-medence keleti felében, ahol földművelő és állattartó életmódot folytattak. Utóbb azonban a Dunántúlon is megjelentek, ahogyan arról régészeti hagyatékuk is tanúskodik. Hozzájuk köthető régiségtárunk egyik ritka és mutatós darabja.
A mezőlaki szkíta tegezdísz (Fotó: Móricz Péter)

1931-ben tavaszi szántás alkalmával a Veszprém megyei Mezőlak határában – pár kilométerre a Vas megyei határtól – egy különlegesen szép bronztárgy került napvilágra. A darabot Cseke Ferenc uradalmi ispán őrizte meg, aki azonban ekkor már nagy beteg volt és maga sem hitte, hogy túléli baját. Miután az év őszén Smidt doktor mégis felgyógyította, a gyógyult beteg megkérdezte, hogy mivel tudná honorálni fáradozásait. A válasz ez volt: „Semmivel”. Erre ő halkan azt mondta, hát akkor az ő élete eszerint már semmit sem ér. A sebész ekkor pillantotta meg a lakásban a szóban forgó bronz díszt, így azt kérte el. Cseke Ferenc csak nevetett az orvos szerénységén, mert értéktelen kacatnak tartotta a leletet, és úgy adta oda azt a doktornak, mint egy semmiséget.

Csak a gyűjtő későbbi kitartó vizsgálata során derült ki, hogy a darab egy két és fél ezer éves szkíta tegezdísz, amely rendkívüli jelentőséggel bír. E fontosságnak tudható be, hogy három esztendő múltán, 1934-ben a darabot a Vasi Szemle hasábjain tudományos alapossággal közé is tette. Ezek után már a British Múzeum is érdeklődött utána és súlyos fontokat ajánlott fel érte. De ő természetesen nem adta el, hiszen ragaszkodott hozzá, nem volt ugyanis számára pénzben kifejezhető értéke. Sem ennek, sem másnak.

A szép kivitelű, bronzból öntött, kereszt alakú tárgyon a sztyeppei népek körében divatos, és világképüket jól visszatükröző állatküzdelmi jelenetek sora látható. Rövidebb szárain egy-egy nyulat marcangoló mitikus ragadozó, hosszabb szárán pedig – szintén egy ragadozó állat előtt – nyúlra támadó lépő sas alakja kapott helyet. A kereszt közepén lévő körben ugyanakkor egy másik, összegömbölyödött (alvó helyzetű?) ragadozót láthatunk. A darab különlegessége, hogy a hasonló tegezdíszek közül egyedül ezen ábrázoltak ragadozó madarat, hiszen általában csak négylábú állatok láthatóak rajtuk. Ragadozómadár-fejek ugyan előfordulnak, de teljes alakjában megmintázott madár igen ritka ezeken a vereteken.

A mezőlaki szkíta tegezdísz (Rajz: László Gyula)

Az állatstílusú művészet alapja a nomád népek állatoktól függő élete volt. Eredetmondáik az ősöket is gyakran állatalakokban személyesítették meg. Ennek emlékei az egész eurázsiai sztyeppén elterjedtek. Motívumaik között belső- és közép-ázsiait éppúgy találhatunk, mint görög eredetűeket. Ezekből az elemekből ötvöződött össze sajátos művészeti stílusuk, amely gyakorta ábrázolt szarvasokat, lovakat, kosokat, párducokat, oroszlánokat, sasokat, griffeket és különféle állatküzdelmi jeleneteket. Ám ezek az állatok már nemcsak egyszerű földi vadak voltak, hanem csillagok és állat alakú csillagképek formájában az eget is benépesítették. Mindezekben az Eurázsiai hagyományok tükröződnek vissza. Ennek a széles körben elterjedt állatstílusnak a motívumait találjuk meg a mezőlakról származó darabon is.

Darabunkat – miként a hasonló alakú öntvényeket is – egykor az íjat és a nyilakat tartalmazó tegezek (görögül: gorütosz) díszítményéül alkalmazták a szkíták a Kr. e. 6. század második felétől fogva. Ennek az erős bőrből és fából készült tartónak a felajzott íj alakját követő formáját több egykorú görög és perzsa ábrázolás is megőrizte. Magát a tegezt a lovasnomád harcosok viseletének megfelelően az övre csatolva, bal oldalukon viselték. A szóban forgó kereszt alakú díszeket pedig annak az övhöz kapcsolódó függesztőszíjára fűzték fel, a hátsó oldalukon lévő fülek segítségével oly módon, hogy annak hosszabb szára állt felfelé.

Szkíta páncélos lovas (Rajz: D. Sevcsuk)

Hasonló díszítmények a Fekete-tengertől északra fekvő övezetben, azaz a Dnyeper-Dnyeszter vidéki erdős sztyeppén, egészen a Kaukázus vidékéig elterjedtek. E darabokat a görög gyarmatváros, Olbia műhelyeiben készítették megrendelőiknek az ottani mesterek, szkíta ízlés szerint, a Kr. e. 6-5. század folyamán. Később már a helyi ötvösök is utánozták őket, amelyeket azonban alig lehet megkülönböztetni az eredeti daraboktól. A Kárpát-medencébe betelepülőkkel e tárgytípus más hatékony szkíta fegyverek (nyilak, visszacsapó íjak, harci kések, rövid kardok, fokosok, lándzsák) társaságában még a 6. évszázadban a Tisza-vidékre is eljutott. A sztyeppei lovasnépek harci eszközei tehát ettől fogva Közép-Európában is elterjedtek.

A szkíta tegezveretek lelőhelyei Keletközép-Európában. (Kemenczei Tibor nyomán)

Nagy kár, hogy a mezőlaki darab pontos lelőkörülményeit nem ismerjük, így nem tudhatjuk azt sem, hogy eredetileg egy harcos sírjából származott-e?

A lelet fontosságát mutatja, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum e korszakkal foglalkozó szakembere is rögtön felfigyelt a különleges leletre. Fettich Nándor ugyanis már 1934-ben tárgyalta a darabot a garcsinovoi szkíta leletről írt munkájában, és részletesen taglalta annak összefüggéseit, megállapítva helyét a magyarországi és oroszországi párhuzamok között. Olyan Kárpát-medencei másolatnak tartotta, amelynek jelenetei „Olbia felé, az archaikus Déloroszország legjelentősebb gazdasági és kulturális központja felé vezetnek”.

Pontosan négy évtized múltán László Gyula is ezt a darabot mutatta be e szkíta tárgytípus szemléltetésére „Vértesszőlőstől Pusztaszerig” című, 1974-ben megjelent népszerűsítő könyvében, amely a Kárpát-medence régészeti hagyatékának akkori legelterjedtebb ismertetőmunkája volt.

1986-ban azután Kemenczei Tibor a Magyar Nemzeti Múzeum őskoros régésze gyűjtötte össze az addig ismert Kárpát-medencei középső vaskori szkíta tegezvereteket. Négy nagyobb tipológiai csoportba sorolva őket kísérelte meg felvázolni pontos kronológiájukat a Kr. e. 6. század második fele és az 5-4. század fordulója közötti időben, amikor is „lassan megszűnt itt ezeknek a keleti előzményekre visszavezethető tárgyformák gyártása és használata.”

Görög történetírók a szkíták tegezeiről

 „Vagy lenyúzzák a bőrt, körmöstül, az ellenség jobb kezéről, s azzal vonják be nyíltartó tegezeiket. Az emberbőr ugyanis szívós, fényes és minden más bőrnél fehérebben ragyog.”
(Hérodotosz: A görög-perzsa háború)

 „A scythák, midőn aludni készülnek, puzdrát vesznek elő, és ha bú nélkül találták eltölteni ama napot, fehér kövecskét dobnak a puzdrába, ha pedig bajjal feketét. A megholtaknak puzdráit tehát kihozzák és megszámlálják a kövecskéket, és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak (mint a feketék) boldognak magasztalják az elhunytat; honnan keletkezett a közmondás, mely szerint azt mondjuk, hogy jó napunk a puzdrából van.” 
(Phylarchos elveszett művéből)

Összeállította:
dr. Kiss Gábor régész 
Savaria Múzeum