2021-ben hosszú idő után újabb műtárgykollekcióval gyarapodott a Savaria Múzeum néprajzi gyűjteménye. A feltűnő jó ízléssel és szakértelemmel összeválogatott szombathelyi magánkollekció mintegy 73 tételen vegyes néprajzi tárgyféleségeket tartalmaz, amelyek egyik legérdekesebb, egyben talán legkülönösebb darabja egy aprócska korsócska. A mindössze 11 centiméter magas, durva felületű, fül nélküli és éltes korában már csorba szájú kiskorsót egykor virágmintával is kipingálták, felirata „VASJOBBÁGYI” és „Németh S.”. A magyar nyelvű helységnév a mai ausztriai Burgenland Jabing településére utal, amely egykor a történeti Vasvármegye része volt, Felsőőr (ma Oberwart, Burgenland, Ausztria) református magyar többségű járásközpont közelében. A népi kerámiával foglalkozó szakirodalomban nem ismeretlen a Kárpát-medence nyugati magyar nyelvterületének valóságos peremvidékén fekvő kicsiny falu. Kresz Mária néprajzkutató a Felső-Őrség magyar ajkú fazekasfalvai között emlegeti, mégpedig a 19. században elterjedt jobbágyi kőkorsók kapcsán, amelyekhez hasonlóan ismertek voltak egykor a szomszédos faluban készülő szentmihályi kőkorsók is, Nagyszentmihályról (ma Grosspetersdorf, Burgenland, Ausztria). Megállapítása szerint ezek a teljesen mázatlan, durva felületű, nagyon régies kancsócskák megtalálhatóak voltak szerte a történeti Vas és Zala megyékben, egészen a Balatonig. Használatuk szerint forralt bor ivására voltak alkalmasak. A „szentmihályi iccés kőkorsu”-t Kardos László is megemlítette az Őrség népi táplálkozásáról 1943-ban közölt monográfiájában. Sőt, bizonyságul azok régmúlt elterjedt szőlőhegyi használatáról, egy csipkereki hegygazda présházpincéjéből ellopott „Sz.Mihali korso” említése is ismert 1772-ből egy összeírásban.

Az új szerzeményhez hasonló durva felületű, mázatlan, de már festett, illetve feliratozott kiskorsókat a Savaria Múzeum népi kerámiagyűjteményében is találhatunk. Az analógiaként értelmezhető egyik példányt még Pável Ágoston szerzeményezte 1942-ben a Vasvármegyei Múzeum Néprajzi Tárának egy 11 darabos kisebb kollekció részeként. A tárgyak adományozója a Kámonban (egykor önálló község, ma Szombathely része) élő özv. Jakoby Rezsőné volt, a Vasvármegyei Takarék egykori cégvezetőjének az özvegye. Nyilván nem lehetett véletlen, hogy a mai szemmel akár rútnak is mondható kiskorsót múzeumban megőrizendő értéknek gondolták. Pláne még akkor is, ha a készítésük helyét nem is ismerték, amit „növedéki” naplójában Pável Ágoston maga is megjegyzett. Azonban korabeli értékességét megerősíti egy másik, szintén a szombathelyi „néprajzi tár” második világháborúig formálódó és 1948-ban újra katalogizált gyűjteményének darabja. Ez a harmadik korsó alakjában, méretében és anyagában az előzőhöz hasonló, azonban festése attól eltérően karakteresen rikító, ám szintén feliratozott, mégpedig „TARCSA” helységnévvel. A korabeli divatos, népies tárgyhasználatnak a kiskorsókkal kapcsolatos összefüggését Fábián Gyulának a Szombathellyel szomszédos Ják falu fazekasait (gerencsérek) megörökítő írása árulja el, 1934-ből. Ebben ugyanis kiemelt jelentőséget tulajdonított a ma már meghökkentő, szokatlan kis tárgyféleségnek, ő maga így fogalmazott: „Van egyfajta igen sovány, égetés után szinte szemmel láthatóan erősen szemcsés agyagja, amely mázatlan állapotban kitűnő szolgálatot tesz. Az ebből készült korsó igen tartós. […] Hasonlóképpen szakadatlanul keresik a szombathelyi vásáron a jáki „bokályát“, amely különösen régebben nagy népszerűségre tett szert. A formája hasonlít a bokályra (pokulum), de enyhe szájacskája van. Inkább bokályformájú korsócska ez, amely vizesedénynek kiválóan alkalmas. A vasi pincézést sem lehetne elképzelni bokálya nélkül. Ha egy vasi (akár somlyai) pincébe kerül vendégképen az ember, a bort egy csúnya, formátlan, seszínű, szemcsés cserépkorsóban állítják eléje. Ebből töltöget a gazda. Sokszor régi már a korsó, a gazda nagyapja is ebből töltögetett magának, amikor a borát kóstolgatta. A gazda maga sem tudja, mért is tartja a bokályát, hiszen vásárolhatna szép majolika korsót, vagy kőedényt. Mégsem teszi, mert úgy tudja, hogy semilyen edényből nem csurog olyan jóízűen a bor, mint a bokályából. A háború előtt ezekből az edényekből rengeteg mennyiséget szállítottak Tarcsafürdőre, ahol némi olajfestésű ízléstelen virágcsokrot pingálva rá, mint „tarcsai emlék“-et árusították. Ennek a szemcsés, közönséges agyagnak köszönheti a jáki gerencsértársadalom a népszerűségét.”

Tarcsafürdő, németül Bad Tatzmannsdorf, szintén az ausztriai Dél-Burgenlandban található, Jabing/Vasjobbágyi-hoz hasonlóan Oberwart/Felsőőr közvetlen közelében. A település savanyúvize már a 17–18. századokban messze földön híres volt, Bél Mátyás is megemlíti 1740-ben a Vasvármegyéről szóló leírásában. A 19. század második felében a neves nyugat-magyarországi arisztokraták, a Batthyány-család tulajdonában álló népszerű fürdő létesült itt. Ugyanis a dualizmus kori polgárosulás megteremtette szabadidős nyaralás elsősorban a fürdőzést, a fürdőhelyek felkeresését jelentette, így ez is jól jövedelmező befektetésnek mutatkozott a mágnásoknak. Olyannyira, hogy Tarcsára a távoli vidékekről is érkező, gyógyulni vágyó nagyszámú vendégeknek a falu parasztházaiban is szállást kínáltak. Nyilvánvaló, hogy a „Vasjobbágyi” feliratos kiskorsó sem paraszti használatú, hanem sokkal inkább a polgári lakásokat díszítő, népies emléktárgy lehetett az első világháborút lezáró 1921-es trianoni határmódosítás előtti időkből, a Jákon készült, de tarcsai emlékként árusított kiskorsókhoz hasonlóan.

Illés Péter, PhD
etnológus, főmuzeológus
Savaria Múzeum

Felhasznált irodalom

Bajzik Zsolt: Fürdővendégek Tárcsán a 19. század második felében. In: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről IV. - Archívum Comitatus Castriferrei 1. A hivatali, a politikai és a gazdasági elit Vas megyében. Szombathely: Vas Megyei Levéltár, 2004.

Fábián Gyula: Jáki gerencsérek. Szombathely: Vasmegyei Múzeumok Barátainak Egyesülete. 1934.

Illés Péter: Tájfenntartó szőlőhegyi gazdaközösségek. Néprajzi, történeti és szociokulturális antropológiai írások az Őrség, a Vasi-Hegyhát/Kemeneshát és a Kemenesalja kistájakról. Szombathely: Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum. 2017.

Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. Tanulmányok az Őrség monográfiájához I. Budapest: Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya. 1943.

Kresz Mária: Gerencsérek a nyugati határvidéken. In: Gráfik Imre szerk.: Vas megye népművészete. Szombathely: Vas megyei Múzeumok Igazgatósága. 1996.