Az ókori világ embere az éj sötétjében nem azt látta, amit mi, modern emberek érzékelünk egy esetleges városi környezetben. Hiedelemviláguk szerint az égbolt az istenek lakóhelye volt, akik az emberek életét és mindennapjait alakították. Nem különben határozta meg a világ istenek által irányítottnak vélt körforgása ünnepeik, jeles napjaik idejét is.

Az Iseum talán legemblematikusabb műtárgya a Sothis kutya hátán ülő, sistrumot tartó Isis istennőt ábrázoló dombormű már sokszor került rendezvények témájának középpontjába, noha nem ez az egyetlen műtárgy az Iseumban, amin Isis hangszerének, a sistrumnak a képe látható. Július hónap műtárgya egy, ezt a csörgős hangszert megjelenítő falfestmény, mely – mint minden misztériumvallás esetében – a mögöttes tartalom ismerete nélkül értelmezhetetlen.

Talán furcsának tűnhet, de ha modern életünk során valahogy találunk egy olyan helyet, ahonnan az éjszakai égbolt fényszennyezés nélkül látható, akkor ugyanaz a látvány tárul elénk, amelyet az ókor embere is látott több ezer évvel ezelőtt, és amely oly sok hiedelmet, mítoszt vagy misztériumot ihletett. Az égbolt rendszeres megfigyelésével érzékelhetővé válik a Föld körforgása, évszakonként és hónaponként más és más csillagképek tárulnak a szemünk elé odafentről, és a jól ismert Göncöl szekéren kívül sok-sok gyönyörű konstellációt fedezhetünk fel. Természetesen az sem mindegy, hogy földgömbünk melyik féltekéjéről tekintünk fel, hiszen az év egyik vagy másik felében különböző csillagképeket látunk innen Európából, mint az afrikai Egyiptomból, az Isis kultusz őshazájából.

Az ókori Egyiptom évkörében kitüntetett helyet foglal el július hónap, amikor a termőföldhöz szükséges öntözéses földművelést biztosító Nílus folyó minden évben megáradt. A folyó iszapos vize nélkül a föld élettelen és terméketlen maradt volna, a gabonaföldek „megtermékenyítését” a folyó medréből kilépő vize végezte. Ennek az áradásnak a szimbóluma a hónap műtárgyán látható sistrum, melyet Isis istennő szinte minden ábrázolásánál a kezében tart. Na és hogy jön egy hangszer az árvízhez? Tehetnék, és talán teszik is fel a kérdést magukban most többen. Itt hát az idő beavatást nyerni a misztériumba.

Az ókori Egyiptom csillagászai megfigyelték, hogy a Sirius nevű csillag, amely a Nagy Kutya, vagyis a Canis Major nevű csillagkép (és esetenként talán az egész éjszakai égbolt) legfényesebb csillaga, ilyenkor kitüntetett helyet foglal el az égbolton. Ez a konstelláció hazánkból is nagyon szépen látható, többnyire a téli és a tavaszi égbolton. A földgolyó másik féltekéjéről, Egyiptomból ez természetesen máskor, nyáron történik. A nagyon alapos csillagászati megfigyelések azonban egy ennél jóval különlegesebb és misztikusabb felfedezést is tettek. Lejegyezték, hogy a Sirius csillagnak (ókori nevei: Sothis és Sopdet) van egy „heliákus kelése”. Ha a szó elsőre idegennek is tűnik, a Napra talán mégis sikeresen asszociálhatunk a „helio…” szóból. Tudniillik minden év július közepén – általában 19-én – van az a nap, amikor Egyiptom földjéről ismét láthatóvá válik a Sirius csillag, azután a nagyjából fél éves kihagyás után, amikor a Nap fénye teljesen elhomályosította, lehetetlenné téve megpillantását. Ezt nevezzük „heliákus kelésnek”, vagyis, azt az első napot, amikor Nap fénye az év ezen szakaszában már nem halványítja el a Siriusét, így az ismét láthatóvá válik az égbolton. Itt azonban még nem ér véget a történet. Erre a különleges időpontra esik ugyanis nagyjából a Nílus áradása. Az egyiptomiak hite szerint a folyó áradását a Nagy Kutya csillagképen ülő Isis istennő indítja meg az által, hogy a kezében ábrázolt, és a hónap műtárgyán is látható sistrumot megrázza, melynek csengő hangjára kilép a víz a medréből. Így látja el az istennő életet adó gabonával Egyiptom, majd később a Római Birodalom népét, köztük Savariát.

Az egyiptomi naptár szerint ennek köszönhetően vált július 19-e az Új Év kezdetének, hiszen ez az a dátum, amikor legtöbb esetben megtörténik a „heliákus kelés”. 2022-ben ez a dátum július 16-ára esik.

Nagy Diána
tárlatvezető