Az ipari civilizáció, az egymást követő technológiai-ipari forradalmak térhódítása, a mesterséges környezet létrehozásának és fenntartásának természeti környezetet pusztító hatása máig megállíthatatlan. Miként Hoffmann Tamás etnológus is felhívta rá a figyelmet az európai parasztok kapcsán, a preindusztriális korok hagyományos társadalmainak egyik alapvető vonása volt, hogy azok környezeti kultúrája nem szakadt el létezésük természetei feltételeitől. Ami azt is jelentette, hogy egy-egy hagyományos közösség megszűnte, földművelő és állattartó tevékenységük felszámolása megengedte a természet rendjének visszaállását. A nyugat-dunántúli hagyományos paraszti közösségek épületei, építményei is fából (pl. boronafal), vesszőből (pl. talpas sövényváz), földből (pl. tömésfal) készült, lakatlanná, használatlanná válásuk után idővel azok is belesimultak a tájba. Azonban a modernizációval párhuzamosan, annak részeként működő 20. századi muzeológiai törekvések eredőjeként az egyes kiválasztott, még meglévő eredeti reliktum elemek mesterséges környezetbe való áthelyezésével (pl. regionális szabadtéri néprajzi múzeumban) fennmaradhattak, történelmi tanúságképpen, a kulturális emlékezet részévé válva, mintegy sajátos módon teremtve a képzelet és a valóság határán kontinuitást elmúlt korok elveszített világaival.

Az eredeti helyén, az egykori Gerse és Karátföld falvak között lévő Csöndes-völgyben, vagy Öregkúti-völgyben még eredeti helyén álló bodonkút. Dömötör Sándor fényképfelvétele, Gerse, 1951.

Ezeknek a muzealizációs eljárásoknak egy különösen érdekes esete a Vasi Múzeumfaluban egykor, 1973-tól az 1990-es évekig bemutatott gersekaráti bodonkút. Az egy fatörzsből vájt kútkávát 1951-ben az eredeti helyén, a korábban még két különálló falu, Gerse és Karátföld (1950-ben Gersekarát néven egyesültek) között húzódó Csöndes-völgyben fényképezte le Dömötör Sándor etnográfus, a Savaria Múzeum igazgatója. Rövid leírásából tudható, hogy egy tulajdonképpeni üreges fatörzsbe foglalt forrás maradt itt fenn, ami azt a célt szolgálta, hogy az itatásra lehajtott marhák el ne szennyezzék a vizet. Még 20-30 évvel azelőtt köztudomásúlag ez volt a falu egyetlen kútja, amit az etnográfus muzeológus megjelenésekor már nem használtak, amit egyértelműen jelzett az is, hogy a fényképezés alkalmával két döglött macska hulláját találták meg benne.

A bodonkút kiemelése eredeti helyéről. Bárdosi János felvétele, Gersekarát, 1969.

Az üreges fatörzsbe foglalt forrás helyi elnevezése „öregkút” volt, a helyet „Öregkúti-völgynek” is nevezték. A gersei falubeliek régóta erre az „Öregkútra” jártak vízért, idehajtottak itatni is. A vén tölgy fatörzs a falusiak szerint 200-300 éves fa lehetett akkor, ami legalább 100 éve szolgált, mint kút a Gerse és Karátföld között lévő völgyben. A Gersekarátot magába foglaló Vasi-Hegyhát néprajzi kistájjal délnyugatra szomszédos Őrségben is használtak ehhez hasonló bodonkutakat, miként azokról Kardos László is beszámolt 1943-ban: „Érdekes kútváltozat volt ebben a korban a bodonkút, azaz forrás-kút. Valami vén tőfá-t kettévágtak, szuas, odvas, rohadt belsejét kimetszették, kül lehántották és ezt a hengeres törzsrészletet a völgyekben, a dombok aljában kibuggyanó forrás fölé mélyítették. Ilyen bodonkút a pankaszi Hideg-kút is. Az ilyen bodonnak lyukat fúrnak az oldalába, hogy a víz kicsoroghasson, vagy egy 60-70 cm-es ajtót vágnak bele, ahol a vízmerítő behajolhat. A völgyi kávás kútról, meg a bodon-kútról a múltban csigán hordták haza vizet. A csiga egy vízhordó bot, vállra vetik, elől-hátul a csigakampókon vödrök, korsók lógnak le.” De a bodonkutak elterjedtek voltak szerte a Délnyugat-Dunántúlon is, így a zalai Göcsej falvainak házainál, közterein, amelyek az 19-20. századok fordulóján főként a Cserta és Válicka patakok mentén voltak még használatban.

A Vasi Múzeumfaluban, a Csónakázó-tó partjára lehelyezett bodonkút. Bárdosi János felvétele, Szombathely, 1969.

A már használhatatlan gersekaráti bodonkutat 1969-ben ajándékozta az épülő Vasi Múzeumfalunak a község tanácsa. Az eredeti helyéről elmozdított nagyméretű famatuzsálemet, amely a valamikori Farkas-erdő tölgyfájából készülhetett, teherautón vitték Szombathelyre Bárdosi János etnográfus muzeológus irányításával, ahol a programtervnek megfelelően a Csónakázó-tó partján kapott helyet. Egészen pontosan a Szentkirály községből (ma Szombathely része) áttelepített alulcsapó vízimalomhoz készült mesterséges csatorna mellett állt, aminek közelében nem csak a bodonkút, hanem két bodonhajó is megtalálható volt. A szintén egyetlen fatörzsből vájt, faragott bodon- vagy bödönhajók a Rába és Kis-Rába iszaprétegéből bukkantak napvilágra a partvonal szabályozásakor.  

A Szentkirály községből (ma Szombathely része) a Vasi Múzeumfaluba áttelepített Szima-féle patakmalom épített környezete, a malomcsatorna közelében a Csónakázó tó partján álló bodonkúttal, bodonhajókkal (a fénykép bal oldalán, szélén). Székely Anikó felvétele, Szombathely, 1980 körül.

Illés Péter, PhD
etnológus, főmuzeológus
Savaria Múzeum 

A Malom-raktár kiürítésekor a már raktározott, kiszáradt állapotú néprajzi műtárgyként megőrzött bodonkút. Illés Péter felvétele, Szombathely, 2022.

Irodalom

Bárdosi János: Vasi Múzeumfalu, Szombathely. In: Kurucz Albert – Balassa M. Iván  – Kecskés Péter szerk.: Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon. Budapest: Corvina, 1987. 112–118.

Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének ás népének összevontabb ismertetése. Kaposvár: Nyomatott Szabó Lipót Nyomdájában, 1914.

Hoffmann Tamás: Európai parasztok. Életmódjuk története I. A munka. Budapest: Osiris Kiadó, 1999.

Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. Tanulmányok az Őrség monográfiájához I. Budapest: Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya, 1943.