Erzsébet királyné élete során gyakran utazott a Habsburg Birodalmon kívüli területekre. Ezekkel a külföldi tartózkodásokkal egyetlen fő célja volt: igyekezett a lehető legtávolabb maradni Bécstől. Az 1898. szeptember 9-i genfi utazásának is ez lehetett az oka. Utolsó svájci látogatását kísérete már az elejétől fogva nem tartotta kellően biztonságosnak, előkészítettnek és aggodalmuk sajnos valósnak bizonyult. A császárné és királyné azonban hajthatatlan volt, így a lebeszélésre való igyekezetük hiábavaló volt.

A merénylet

Másnap, szeptember 10-én aztán elhatározta, hogy Sztáray Irma udvarhölgyével sétálnak még egyet az óvárosban, majd hajóra szállnak a Genfi-tavon. Fél 2 magasságában a Beau Rivage Szállóból a Genfi-tó partján húzódó sétányon a hajóállomásra sietettek, ahonnan 13 óra 40 perckor indult a gőzhajó. A nagy napsütésben Sisi napernyővel a kezében ment az úton, amikor váratlanul feltűnt velük szemben egy rohanó férfi, aki szó szerint beleszaladt a királynéba és fellökte őt. A férfi Luigi Lucheni, egy Habsburg-ház ellenes olasz anarchista, aki a lökés során egy hegyesre élezett reszelővel szívtájékon szúrta a császárnét.

Ezt követően a földről felpattanva igyekezett továbbrohanni, a járókelők kapták el és adták át a helyszínre érkező csendőröknek. A merénylet már akkor is számos megválaszolandó kérdést vetett fel.

Először azt hitték, hogy „csak” rablótámadás érte őket, mikor a merényletet követően Erzsébet - a járókelők és udvarhölgyének segítségével - azonnal talpra állt, és Sztáray Irmával tovább folytatva sétájukat elérték az induló hajót. A szúrást senki nem vette észre, így a sérülés súlyossága először nem volt nyilvánvaló, Lucheni fegyvere viszont éppen az asszony szívét találta el. Hogyan tudott a királyné egy szívszúrást követően mégis eljutni a kikötőbe, és felszállni a hajóra?

A másnapi boncolás során megállapították, hogy a gyilkos fegyver csak egy nagyon kis sebet ejtett a szíven, a vér így csak kis cseppekben szivárgott ki a szívburokba. A királyné nem sokkal később a fedélzeten lett csak rosszul: minden előjel nélkül szédülni kezdett, majd a vérveszteségtől elájult. Felvitték a fedélzetre, ahol a friss levegőtől magához tért, ám nem sokkal később ismét elveszítette az eszméletét. Sztáray Irma ekkor úgy gondolta, hogy a kikötői incidens okozta ijedség okozta az ájulást. Csak a hajó elindulása után jöttek rá, hogy nagy a baj és Sisi komoly veszélyben van: a fűzője meglazításakor szembesültek a szív környékén szivárgó vérrel.

A közismerten nagy szeretetét a magyarok iránt mi sem bizonyítja jobban, minthogy utolsó mondata magyarul hangzott el, udvarhölgyéhez szólva kérdezte: „Mi történik velem?”. Ezt követően a hajó gyorsan kikötött, majd hordágyon szállították a lakosztályába, azonban már késő volt. A kiérkező orvosok nem tudták megmenteni, hiszen Erzsébet királyné addigra már halott volt.

Egyes orvosi vélemények szerint Sisi megmentésére akkor sem lett volna esély, ha a szúrást előbb fedezik fel. Újabb orvostörténeti nézetek szerint azonban megfelelő kórházi ellátás mellett - ha időben megműtik a királynét - még a korabeli viszonyok esetén is meg lehetett volna menteni az életét.

A merénylő

A 25 éves, szegény sorsú családból származó, legtöbbször svájci útépítéseken dolgozó, a közügyekben jól informált merénylő a kihallgatás során maga vallotta be, hogy nem Erzsébet volt az eredeti célpontja, hanem az orléans-i herceg. Mivel azonban ő elutazott, helyette úgyszintén prominens személyt kívánt megölni, lehetőleg valamely uralkodócsalád tagját. Vagyis Sisi valójában rosszkor volt rossz helyen.

A későbbi nyomozás folyamán kiderült, hogy Lucheni az áldozat kiválasztásában vaktában cselekedett, Umberto király ellen is felmerült benne a merénylet terve. Sisi kapcsán a sajtó pedig sajnos segítette a dolgát, hiszen – saját bevallása szerint – a helyi lapból értesült Erzsébet genfi tartózkodásáról. Máig sem tudni, ki szivárogtatta ki a királyné látogatását, hiszen az elvileg inkognitóban történt. A gyilkos alaposan felkészült: egy anatómiai könyvben gondosan tanulmányozta az emberi testet, hogy szúrása halálos legyen.

Mikor a vallatás során megérkezett Erzsébet királyné halálhíre, Lugi Lucheni nagy örömmel felkiáltott: „Éljen az anarchia!” A svájci bíróság alig 10 óra alatt kiszabta rá az életfogytiglani börtönbüntetést, de nem tették az „ügy mártírjává” (ahogyan ő szerette volna), a genfi kanton törvényei ugyanis nem ismerték a halálbüntetést. A merénylő végül 12 évet töltött börtönben, mielőtt 1910. októberében cellájában felakasztotta magát. Halál után agyát alapos vizsgálatnak vetették alá, testétől elválasztott fejét formaldehidben tartották. Csak bő száz évvel a merénylet után temették el a bécsi köztemetőben.

Sisi gyászolása

Erzsébet temetésére egy héttel a merényletet követően, szeptember 17-én került sor Bécsben. A kapucinusok templomának császári kriptájában helyezték végső nyughelyére az egykori trónörökös fia, Rudolf mellé.

Erzsébet váratlan halálát az egész Monarchia megrendülten fogadta. Ennek állítanak emléket azok a dokumentumok is, melyek a Savaria Múzeum Sisi – Királyné feketén-fehéren című időszaki kiállításában is láthatóak.

Halála a magyar népet is mélyen érintette, hiszen évszázadok óta ő volt az első az uralkodói családban, aki szerette és tisztelte a magyar nemzetet. Ennek köszönhető, hogy a későbbi években, évtizedekben is milyen különös tisztelettel adóztak emlékének. Utakat, utcákat, parkokat, hidakat neveztek el róla, szobrokat állítottak, fákat ültettek – majd a kultuszt betetőzéseként Erzsébet királyné emlékmúzeumot alapítottak 1908-ban.

Még különösebbé teszi a halálesetet, hogy azt évekkel korábban maga Sisi is „megjósolta” egy versben:

„Svájc! Pompázó hegygerincek
Órák, pontos armada!
Csak ne fenyegetne minket
Királygyilkos fajzata.”

(Tandori Dezső fordítása)

Ekkor még nem is gondolhatta, hogy a vers egyszer beigazolódik és a királyné tragédiáját is előrevetíti.

Csiki István
történész
Savaria Múzeum