1936-1938 táján két „népvándorlás kori” vaskengyel jutott dr. Smidt Lajos szombathelyi gyűjteményébe, amelyek lelőhelye „Asszonyfa”, azaz a mai Vasasszonyfa területe. A település régészeti vonatkozásban nagy kiterjedésű avar kori temetőjéről ismert. Ezek a tárgyak azonban bizonyosan nem ezen sírmező egyik temetkezéséből jutottak napvilágra, hanem a tőle több mint egy-másfél kilométerre, Meszlen község irányában, a Káka-árok partján fekvő későbbi temetőből kerültek felszínre. E helyen 1927-ben a szántásban két csontvázra akadtak. Az egyiken három darab, két-két helyen átlyukasztott (tehát eredetileg talán ruhára felvarrt) ezüst érmet találtak. A Vasvármegyei Múzeumba jutott egyetlen példány Provancei Hugo és II. Lothár itáliai királyok (931-945) Veronában vert ezüstdénárja volt. Ezek szerint ezt a temetőt a 10. században a Nyugat-Dunántúlon megtelepedett honfoglaló magyarok egy kisebb csoportja használta. Ennek tagjai közül a kalandozások folyamán többen Észak-Itáliában is megfordultak, vagy legalábbis részesedtek a béke vagy váltságdíj fejében kifizetett adóból. Mivel a temető máig feltáratlan, ráadásul ezidáig még pontos helyét sem ismerjük, így részletesebb információkkal sem rendelkezünk az ide temetkező közösségről.

A kalandozó magyar csapatok az írott források szerint legalább tizennégyszer fordultak meg Itáliában, az említett érem első kibocsájtási évétől (931) az augsburgi Lech-mezőn elszenvedett vereségükig (955) is nyolcszor. Az e korszakból származó Kárpát-medencei éremleletek éremtípusainak kombinációja alapján lehetséges, hogy az egyetlen fennmaradt vasasszonyfai érem Provancei Hugó (926-945) 942-es vagy II. Berengár (950-963) 947-es, a magyaroknak kifizetett tíz-tíz mérőnyi ezüstpénzt tartalmazó tributumából származik. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy a hasonló Veronában vert érmek mind az ÉNy-Dunántúlon kerültek elő.

A Smidt-gyűjtemény bemutatott kengyelei tehát ennek a temetőnek egy lovas- vagy lószerszámos sírjához tartozhattak. Feltűnő, hogy az egy párhoz tartozó két kengyel eltérő formájú: az egyik vállába kovácsolt fülű, a másik hosszú fülű típusú, és méretük is eltérő. A korai magyarok  gyakran felemás kengyeleket csatoltak nyergükre, amelyek nemcsak formájukban, hanem még méretükben is különböztek egymástól. Mivel az általános szokás szerint bal oldalról szálltak lóra, így a lovas a felszálláskor természetesen a bal oldali kengyelt látta és ebbe bal lábával belelépve ült fel a ló hátára. A jobb oldali kengyelbe azonban már a lovon ülve, látatlanban kellett beledugni lábát, sokszor már az elindulást követően. Ezért célszerű volt, ha a valamivel nagyobb méretű kengyelt erre az oldalra csatolják, hiszen így könnyebb volt lábával beletalálni a már mozgásban lévő lovon ülve.

A kengyelek íves talpalója alapján tulajdonosuk puha talpú bőr- vagy nemezcsizmát viselt, vagy legalábbis ilyen fajta lábbelikhez készítették őket. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy ehhez a keleti típusú lábbelikhez hozzájuk illő hasonlóan keleti típusú kengyeleket használtak. A hosszú fülű példány (amely típust már az avarok is használták) a korábbi forma. Mindezek alapján az sem kizárt, hogy darabjaink még a Kárpátoktól keletre fekvő területen készültek, és a fentebb tárgyalt érmek alapján lehetséges, hogy akár Itáliát is megjárták.

Kalandos sorsú kengyeleink valamikor a 10. század második felében, esetleg annak végén kerültek földbe, azaz temették el őket gazdájukkal és talán annak megnyúzott, ám felszerszámozott lovával együtt.

Dr. Kiss Gábor
régész