Napjainkban a mesterséges fény mindennapi életünk elengedhetetlen része, hozzászoktunk a villanyvilágítás kényelméhez, így szinte elképzelnünk is nehéz, milyen nyomorúságos fényt adó világító eszközöket használtak a letűnt korok emberei. Lenyűgözve figyeljük mécseseik művészi formáit, s közben bele se gondolunk, hogy ezek mennyire gyenge világosságot adtak egy napfényt nélkülöző helyiségbe.

Mesterséges fényforrásként a rómaiak kezdetben gyertyákat (candelae) használtak, melyek felállítására candelabrumot alkalmaztak. A későbbiekben candelabrumnak neveztek minden olyan állványt, amelyre gyertyát vagy mécsest helyeztek fel. Az olajmécsesek tartására való candelabrumon tányérok, illetve horgok voltak kialakítva, melyre a mécsesek ráhelyezhetőek vagy felfüggeszthetőek. Az olajlámpákat megbízható világítási formaként vezették be, leggyakrabban agyagból készültek, de vannak bronz-, ezüst-, arany-, üveg-, márványmécsesek is. Mivel a kerámiamécsesek jobban megfizethetőek, de törékenyek voltak, nagy mennyiségben gyártották őket. Gyakori leletanyag a kutatók számára a fém változataikkal ellentétben, melyeket gyakran beolvasztottak újrahasznosítás céljából.

Kerámiamécsesek gyártása

A kerámiamécsesek (lucernae) gyártását eredetileg csak jól felszerelt műhelyekkel rendelkező, erre szakosodott iparosok végezték, akik az adott korszak magas művészi igényeinek megfelelően dolgoztak. Elsősorban a domborműves mécsesek gyártása volt nehéz, ezért ahhoz szakképzett és tapasztalt mesteremberre volt szükség. Az eredeti modellek nem fazekaskorongon, hanem agyagnegatív formában préseléssel készültek. A két rész, az alsó öblös tárolóedény vagy test, illetve a felső, nyílásokkal ellátott lapos fedőlemez összeillesztésével vált teljessé a lámpás. A gyártási folyamat több lépésből állt. A mester külön megformálta a tárolóedényt és a fedőlemezt. A discus domborművét vagy közvetlenül a mécsesre formázta vagy forma segítségével külön-külön alakította ki azt. A kontúrokat és a részleteket finom eszközökkel emelte ki. Ezután következhetett a szárítás, majd az égetés.

A mécses tál alakú kerekded része szolgált olajtartóként, melyhez csak jó minőségű olívaolajt használtak. A hosszúkás, orr részbe lenrostból vastag zsinórrá sodort kanócot húztak végig, melyet a végén található lyukon tudtak meggyújtani.
A világosságot egy helyiségben úgy tudták fokozni, hogy több lámpást gyújtottak meg vagy olyan olajmécseseket használtak, melyeknek több, 2-3 vagy akár 7, 10 lángnyílása is volt. 

A kerámia mécsesek típusai

Az agyag mécsesek nagy száma és a különleges formáik ellenére csak 3 fő csoportra osztjuk (alább), melyeknek természetesen számtalan alcsoportját ismerjük.

Reliefes vagy volutás mécses

Nevét a discuson elhelyezett domborműves díszítésről kapta. Ezt a csoportot a széles és rövid égő vagy orr oldalain lévő voluta dísz jellemzi. Domborműves mécsesek discusát figurális vagy ornamentális ábrázolások díszítik. A figurális ábrázolásokat részben vallásos vagy kultikus gondolatkörből, istenek és mítoszok világából (pl: Jupiter, Sol, Amor, szfinx, szirén, pegasus, hippocampus, griff) részben a való élet ember-, állat-, és növényvilágból (pl: páva, galamb, sas, gólya, pelikán, krokodil), valamint a mindennapi élet tárgyköréből (pl: serleg, amphora, hajó, templom) vették.
Az ornamentális díszítmények közül a stilizált növényi, illetve geometrikus motívumok, rozetták, kagylók, sugaras rovátkák, tovafutó spirálok voltak gyakoriak. 

Az ókori iparművészek igyekeztek, hogy minél szebb, újabb és sajátságosabb formájú lámpásokat készítsenek. Éppen ezért a mécsesek formái rendkívül nagy változatosságot mutatnak, akadnak köztük egyedi, emberi testrészeket vagy állatokat mintázó darabok.
Ilyen például az Iseum állandó kiállításában látható sarut viselő lábfej alakú mécses, melynek lángnyílása a láb nagyujjának köröm részén került kialakításra. A lábfejen a saru szíjazása látható, a szandál, nagyujj feletti részén, vélhetően ankh (ókori egyiptomi hieroglif jel, jelentése: élet) jel kialakítása fedezhető fel. A bokánál kialakított lyukon töltötték meg olajjal a mécsest. A saru szegecses talpán (caliga) bélyeg látható VITA (jelentése: élet) felirattal. A mécses eredetileg el volt látva egy gyűrűs fogantyúval is a sarok felett, amely azonban letörött. E részletesen kidolgozott lámpa gyártása Kr. u. 1-2. századra datálható. Párhuzamai ismertek Angliából, Franciaországból és Olaszországból. A savariai példány 2006-ban, a Kőszegi utcai parkoló feltárásakor, egy vályog épület falának bontása alkalmával látott napvilágot a római város északi részében. A forma a láb alakú bronz mécseseket imitálja, melyek a kora császárkorban nagy népszerűségnek örvendtek. Feltételezhető, hogy ez a típus Serapis keleti kultuszához kapcsolódott és kedvelt volt a birodalom peremén állomásozó katonaság körében.

Firmamécses

Míg a reliefes mécseseken ritka a fazekas bélyeg, addig a firmamécsesek alján a legtöbb esetben van ilyen jelzés (firma). Az eredeti példányokon a bélyeg még mesterjelzés, vagyis a mécses közvetlen készítőjének a neve volt. Később azonban a firmamécsesek elterjedésével már sokkal inkább márkajelzések.
A reliefes képek nem jellemzőek a firmamécsesekre. Néha azonban, megjelennek a fedőlemez közepén, például Ámor, medusa fej, babérkoszorú vagy állatfej.

Díszítetlen vagy késő római mécsesek

A díszítetlen mécsesek egy kései termelés tömegproduktumai s ennek megfelelő a formájuk és technikai kivitelezésük is egyszerűbb. A mécsestest térfogata nőtt, így praktikusabb volt, hiszen több olaj fért bele, hosszabb ideig tudtak világítani vele. Ez a típus általában nagyobb, robosztusabb volt a korábbi formákhoz képest, ami összefügghet az anyagminőség és a dekorációs jellemzőik általános hanyatlásával.

Szentkúti Viola
tárlatvezető
Iseum Savariense

Irodalom:

Iványi Dóra: A pannoniai mécsesek. Diss. Pann. Ser. 2. No. 2. Budapest 1935. 
Verena Perko - Aleksandra Nestorović - Ivan Žižek: Ex oriente lux. Roman lamps from Slovenia. Ptuj 2012 Dubravka Zaninović: Fiat Lux. Sisak 2004.

Fotó: Iseum Savariense