„Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.”

(Petőfi Sándor: A hazáról – részlet)

Ma is tartja magát az a népszerű, közmondássá lett hiedelem, mely szerint Magyarország határait – ahogy azt Petőfi is versbe foglalta – egykor három tenger (az Adriai-, a Fekete- és a Balti-tenger) mosta. Való igaz, hogy a Magyar Királyság a 14. században – amikorra a tévhit gyökerei datálhatóak – igazi nagyhatalommá vált, de az emlegetett tengerek közül csak az Adriához volt hozzáférése – az is csak az 1102-ben megszerzett és autonómiát élvező Horvát Királyság révén. Kevéssé ismert tény, hogy Magyarországnak saját jogán csak 1779-től lett tengerpartja. Ekkor csatolta ugyanis Mária Terézia Fiume (ma: Rijeka) városát és környékét – az ún. Magyar Tengermelléket – közvetlenül a Magyar Királysághoz, mellyel Horvátországba ékelődve létre­jött egy kis magyar exklávé (corpus separatum). A napóleoni háborúk idején Fiume francia ura­lom alá került, majd 1848–1868 között két évtizedre horvát kézre jutott. Végül a magyar–horvát kiegyezést követően – Kossuth Lajos „Tengerhez magyar!” vízióját is beteljesítve – a terület fél évszázadra visszakerült a Magyar Királysághoz, ami elhozta a város fénykorát. A Monarchia felbomlásával a népszerű nyaralóhellyé, illetve fejlett hadi és kereskedelmi kikötővé váló Fiumét ismét kézről kézre adták: előbb az új délszláv állam része, majd hamarosan szabadállam lett, mígnem 1924-től – egy városrész kivételével – másfél évtizedre Olaszország fennhatósága alá került. A második világháborús német megszál­lás után a város 1945 májusától Jugoszláviáé, majd annak felbomlásával Horvátországé lett. Magyarország partjait tehát sohasem „mosta” három tenger. Sőt 1779–1918 között a nemzetközi vizekre való kijáratot is mindössze egy kis partszakasz, illetve egyetlen város tengerpartja bizto­sította hazánknak.

Emiatt sem túlzás állítani, hogy Magyarország – bár a folyamhajózásban kiváló érdemeket szerzett, de – nem rendelkezik korszakokon átívelő tengerészeti hagyományokkal. A magyar történelemben a haditengerészet amolyan „hol volt, hol nem volt”, vagy inkább „egy soha nem létezett” történet. Bizonyos, hogy önálló magyar haditengerészetről nem beszélhetünk, inkább csak „egy szeletről a közösből”, melyet a kiegyezés, illetve a Monarchia évtizedei hoztak el.

Az évtizedeken át szárazföldi nagyhatalomnak számító Habsburg Birodalom – több hamvába hullt kísérlet után – csak a 18. század végén kezdte felállítani saját állandó haditengerészetét, megpróbálva belépni a tengeri hatalmak sorába. 1867-ben az addigi – jelentéktelen erőt képvi­selő – Császári Haditengerészetet „átnevezték”, létrehozva az osztrák–magyar Császári és Királyi Haditengerészetet (k.u.k. Kriegsmarine). Ennek működtetésében, fenntartásában, illetve fejlesztésében (hadianyag és a költségek 30-36%-a tekintetében) már a Magyar Királyság is jelentős szerepet vállalt. Egyrészt a Monarchia elit iskolája a – haditengerész-tisztek és a keres­kedelmi tengerészek minőségi kiképzéséért felelős – Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia és a Magyar Királyi Állami Tengerészeti Akadémia (azok 1918-as megszűnéséig) a ma­gyar fennhatóság alatt álló Fiuméban működött. Másrészt a „boldog békeidők” alatt magyar tengerészek százai töltötték katonai szolgálati idejüket a Haditengerészet több ezer tonnás acél monstrumjain az Adriai-tenger közel sem veszélytelen vizein, idegen tájain és kikötőiben. Az első világháború kezdetéig a magyar anyanyelvű tisztek és matrózok száma megnégyszerező­dött, ami a teljes személyi állomány 20%-át tette ki. A piros-fehér-piros lobogó alatt hajózó, illetve harcoló több ezer fő közül a háborús években is szá­zak adták életüket a hazáért, vállalva, hogy „a kötelesség előbbre való, mint az élet.” (Az Országgyűlés 2016-ban a haditengerészet kötelékében szolgáló magyarok tiszteletére és a hősi halált halt magyar haditengerészek emlékére június 10-ét emléknappá nyilvánította.)

A Smidt Múzeum gazdag gyűjteménye a haditengerészet­hez kapcsolódóan is őriz tárgyi emlékeket. Az Iparművé­szeti Gyűjtemény részét képezi Péchy-Horváth Rezső (Krapina, 1890. április 9. – Budapest, 1969. május 21.) író, újságíró, novellista és esztéta első világháborús haditenge­rész egyenruhája.

A Bihari Sándorné – Péchy-Horváth Rezső nevelt lánya – által 1970-ben adományozott sötétkék posztó matrózsapka (sapkarózsával és fekete selyemből készült sapkaszalaggal), fehér lenvászon hosszú ujjú ing és egyenes szárú matróznadrág (pantalló), valamint a sötétkék matróz zubbony legombolható világoskék gallérral hűen tükrözi az egykori legénység, illetve – a galléron található hatágú celluloid csillag (rangjelzés) alapján – egy első osztályú matróz mindennapi viseletét. Az öltözet akkor válhatna teljesebbé, ha egyéb speciális öltözékek (háromnegyedes szabású, kétsoros posztókabát; vízálló viharöltözet; őrköpeny stb.) mellett az egyenruhához tartozó fekete vagy fehér bőr félcipő – egy, a partraszállási műveletnél használt gyalogsági bakanccsal és lábszárvédővel együtt – is a gyűjtemény része lenne. Az öltözet kapcsán kiemelendő, hogy a téli (sötétkék posztó) és a trópusi tájakra rendszeresített nyári (fehér lenvászon) egyenruhát vegyíti, melyek az 1910–12-ben kiadott „Öltözeti és felszerelési utasítás” szerint kombinálhatóak voltak. (Kivéve a sapkát, melyet sosem készítettek fehér színben, helyette a sötétkék sapka felső részét levehető fehér vászonhuzattal vonták be.)

De ki is volt pontosan az egyenruha viselője? Mit tudunk életéről? És milyen egyéb hozzá kapcsolódó emlékek képezik részét a Smidt Múzeum gyűjteményének?

Péchy-Horváth Rezső nevét és munkásságát egész sereg újságcikk, elbeszélés, útleírás, turistakalauz, illetve változatos témában készült kis- és nagyregény, történelmi munka tette/teszi (el)ismertté. Péchy-Horváth a publicisztika és a szépirodalom terén szerzett tapasztalatait ötvözve a maga korában ismert volt arról, hogy újságcikkeiben a sokat látott és gyakorlott tollú író színes stílusával szólt hozzá a napi kérdésekhez, miközben irodalmi munkáiban az újságíró sokoldalúsága és fölényes könnyedsége érvényesült.

Középiskolai tanulmányait a pécsi főreáliskolában végezte. 1908-ban lépett a hírlapírói pályára. Előbb a Pécsi Közlöny főmunkatársa lett, majd hírlapíróként különböző vidéki szerkesztőségeknél (Pécs, Kaposvár, Szabadka, Eszék, Békéscsaba, Miskolc) dolgozott. Ezentúl számtalan külföldi napilap rendes levelezője is volt. Az első világháború kitörésével a cs. és kir. „Frigyes főherceg” 52. gyalogezredbe sorozták. Számos frontot (orosz, lengyel, olasz) megjárt „harcoló katona” volt, aki éppúgy ásta a szövevényes lövészárkokat, ahogy katonatársai, akinek feje felett a harcvonalban húztak el srapnelek és gránátok tucatjai. A harcokban beállt percnyi szünet alatt sietősen, idegesen papírra vetett háborús írásainak, harctéri leveleinek, haditudósításainak jelentős része a Pesti Hírlap, az Alkotmány, a Budapesti Hírlap és több előkelő fővárosi napilap hasábjain is megjelent.

Tengerészi szolgálata alatt olasz hadifogságba került. Az „olasz föld” ekkor is, illetve már korábban is nagy hatást gyakorolt rá, ott szerzett emlékeit több későbbi regényében, novellájában és útirajzában (Azúregű Itáliám – 1932; Szicília, a lángok földje – 1937; Itáliai úti emlékek – 1938) is felelevenítette.

1916-ban sikerült Svájcba szöknie, ahonnan csak évek múlva, a békekötés után tért haza. Ezek után folytatta „megszokott” életét. 1924 márciusától nyolc éven át a Békésmegyei Közlöny felelős szerkesztőjeként dolgozott. Hasonló pozíciót töltött be a Lyra irodalmi lapnál is. Továbbá az 1930-as években éveken át a Vármegyei Szociográfiák c. könyvsorozat munkatársa volt. Emellett párhuzamosan írt számos korabeli fővárosi irodalmi lapnak, illetve az 1930–1940-es években az Esti Kurír és Magyar Turista Élet belső munkatársa is volt.

A második világháború éveiben több folyóiratban (Esti Újság, Nemzeti Újság, Szabadság, Vadászat-Halászat Weekend-Turisztika) Orday Rezső álnéven írt cikkeket és novellákat (Orda Somogy megyei faluból származott a családja). De még kezdő éveiben (1907–10 között) a kaposvári Somogyi Újság is számos folytatásos írását – köztük egy hosszabb tájleírást az Adriáról, melyet 17 évesen fedezett fel magának – Pogatschnigg Guidó álnév alatt közölte. Péchy-Horváth szenvedélyes turista volt, a természetjárás volt a mindene, így nagyon nehezen viselte, hogy élete utolsó éveiben már alig tudott mozogni. Amíg tehette, minden évben ellátogatott hosszabb-rövidebb időre valamelyik külföldi országba, így járt többek között Spanyolország, Itália, Svájc és Dél-Amerika földjén is.

A kimeríthetetlen termékenységű író nevét olyan munkák fémjelzik, mint: Az 52-esek frontján (1916); Tengerésznevelés (Tengerészeti pályák) (1916); A néma hajó és más novellák (1926); Torz emberek (1929); Orkán (1931); A repülő halálfej (1934; A Bálványtól a Badacsonyig (1936); A zürichi titok (1936); Bulgáriai panoráma (1937, 1939); Lillafüred és Görömbölytapolca (1938); Kárpátalja, a fenyveszúgás országa (1942); Sevillai nász (1943) vagy A magyar hadihajózás története (1944). Ezeken túl négy életrajzi regényt írt: Nincs segítség sehol; Vihar a levelet…; Minden megérik és Megölték Bellit. Novellái angol, finn, német, olasz, spanyol és horvát fordításban is megjelentek.

Péchy-Horváth Rezső felesége sírjánál (17. tábla, I. sor, 33. sz. sír) a budapesti Új Köztemetőben (1959. június 18.)

A magyar hadihajózás története c. munkában keresztmetszetét adja azon római korig vis­szanyúló törekvésnek, melyek Magyarország tengeri, illetve dunai flottájának kiépítésére, fejlesztésére irányultak. A „magyar haditengerészet” megalapítójának – kis túlzással – IV. Béla királyt jelöli meg, aki a dalmáciai Trau városában várta be a tatár hordák távozását. Péchy-Horváth munkája részletesen közli azokat a haditengerészeti fegyvertényeket, tengeri csatákat is, melyeket a magyar hadigályák vívtak Trau, Zára, Ragusa, Cattaro térségében, valamint azokat a győzelmeket, melyeket a magyar dunai flotta Nándorfehérvárnál, a Szerémségben több ízben is aratott a törökök felett. Elbeszélése szerint Mohács után egyértelműen letűnt a „magyar haditengerészet” – Mátyás uralkodásáig tartó – fénykora, hogy kevéssel a világháború kitörése előtt ismét feltűnhessen. 1916-os Tengerésznevelés (Tengerészeti pályák) című munkája tájékoztatást, útmutatást igyekezett adni a hadi- vagy kereskedelmi pályára lépőknek.

Péchy-Horváth a Smidt Múzeum gyűjteménye alapján levelezést folytatott dr. Smidt Lajossal is, akit „Kedves Barátom”-ként szólított. A főorvostól segítséget kért 1958 óta tartó, egyre inkább elhatalmasodó betegségében (emfizéma – tüdőtágulat – légzési baj, fulladás és súlyos járási nehézség). Több levelet is váltottak egészségügyi kérdésekben. Ezentúl felajánlotta Smidt Lajosnak – illetve postacsomagokban eljuttatta – néhány általa nagy becsben tartott író levelét, fényképeit, valamint karikatúrákat és íróktól kapott dedikált könyveket.

1968 januárjában (alig egy évvel halála előtt) 196 kiadásra kész – főként szépirodalmi – írása volt. Érdekesség, hogy ebből 70 kötetet az 1958. január 17-én elhunyt felesége, Bednay Júlia Janka (1899–1958) emlékének szentelt. (A magyar irodalomban hozzá hasonlóan csak Kisfaludy Sándor szentelt ennyi írást Szegedy Rózának,  iránt érzett szerelme bizonyítékaként.)

Nagy Adrienn
történész-muzeológus, múzeumpedagógus
Smidt Múzeum

Felhasznált irodalom: 

• Smidt Múzeum gyűjteményi anyaga
• az Arcanum „Péchy-Horváth Rezső” címszó alatti periodikái (Dunántúl, Somogyvármegye, Magyar Hírlap, Pécsi Napló, Magyar Turista Élet, Békésmegyei Közlöny, Debreczeni Ujság, Esti Kurir stb.)
• Bálint Ferenc: Az osztrák–magyar haditengerészet emlékei az Egyenruha és Felszerelés Gyűjteményben. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője, Bp., 2019. 265–282.
• Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete. Bp., 2014.
• Csonkaréti Károly: Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék – Fényképek a császári és királyi haditengerészet életéből. Bp., 2017.
• Czika Tihamér: Fiume és az eltűnt magyar tengeri világ. = https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2018/08/19/fiume_es_az_eltunt_magyar_tengeri_vilag (letöltve: 2024. 02. 23.)
• Nagy-L. István: Ki is tévedt el a történelem egy villanásában? – Fiuméről és a magyar tengerpartról. MKI, 2022.
• Hahner Péter: 100 történelmi tévhit. 51–52.
• Horváth József: A "Nautica" – A fiumei M. kir. állami Tengerészeti Akadémia története. Bp., 1999.
• Kenyeres Ágnes (szerk.): Magyar Életrajzi Lexikon. II. kötet.
• Krámli Mihály: A császári-királyi haditengerészet és Magyarország. Bp., 2004.
• Ordasi Ágnes: Fiume hovatartozása a dualizmus korában. MNL, 2022.