A pajzs alakú, áttört hátterű növényi ornamentikával díszített, világos rajzolatú, jó minőségben kivitelezett, leheletvékony aranyréteggel bevont öntött bronz kisszíjvég a késő avar fémművesség szép példája.

A veret a tárgytípusnál a későavar korban alkalmazott gyakorlat szerint készült. Elő- és hátoldalát külön öntötték ki, majd apró szegecsekkel erősítették egymáshoz illetve az övre, jelen esetben annak mellékszíjára (a bőrszíj verethez korrodálódott maradványai nyomokban még megfigyelhetők). Azonban a használat során ez a szabadon csüngő kisszíjvég megrongálódott és a hátlapja elveszett; ezt két, T-alakban felszerelt, szélén domborított pontsorral díszített, vékony ezüstpánttal pótolták, így oldva meg a rögzítését. Az ezüstpántok maguk másodlagos felhasználásúak, valamilyen másik tárgyról lettek leválasztva. Mivel a korszak ötvösei feltehetően a településeket, vásárokat járva adták el a termékeiket, és az övszerelék-készletek is egyedi vagy nagyon kis példányszámban készültek, az öv birtokosának valószínűleg nem volt jobb lehetősége a tárgy javítására.

Maga a javítás ténye, hogy nem dobták el, nem helyettesítették másikkal (amire szintén találunk példát korabeli öveken), tehát fontos volt, hogy a helyén maradjon, talán összefügg a fémveretes övek feltételezett “rangjelző” szerepével. Szinten ehhez a kérdéshez vezet minket a kisszíjvég felületének aranyozása, ami az aranyban szegény korszakban bevett gyakorlat volt a valódi arany imitációjára. Az arany, a nap és a Távol-Keleten az uralkodó család szimbóluma, sok társadalomban csak a legszűkebb elitnek járt ki. A VIII. századi avar anyagban az övveretek aranyozása nem volt ennyire ritka, de tömegesnek sem mondható éppen. Arról, hogy a veretes öv (késő)avar viszonylatban mit is jelentett, sajnálatosan keveset tudunk; ebben az esetben az egyébként bőséges régészeti anyag és távoli analógiái csak nagyon nagy vonalú feltételezésekre adnak lehetőséget. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy az arany/-nak látszó/ övek előfordulása és gyakorisága alapján viselőik jelentősebb, de legalábbis tehetősebb emberek lehettek. Mivel maga a jelenleg tárgyalt veret minden összefüggés, sőt a veretsor többi tagja nélkül került elő, egymagában nem árul el sokkal többet egykori tulajdonosáról.

További  kutatástörténeti problémát érint a lelet előkerülési helye is. Szombathely és legszűkebb környezetének népvándorlás koráról rendkívül kevés régészeti forrásunk van, amelyek a város folyamatos lakottsága miatt ráadásul szinte kivétel nélkül sporadikusan jelentkező szórványleletek, illetve régi építkezéseken előkerült, szakszerűtlenül kiemelt sírleletek a belváros legsűrűbben beépített részéről. A leletek nagy része elveszett, néhány magángyűjteményekbe került. Pedig az ókori Savaria romjai között a temetkezések és a pénzforgalom tanúsága szerint a népvándorlás korban sosem szűnt meg teljesen az élet. A Borostyánkő úton fekvő, kőből felhúzott, fallal körülvett várost az avarok nyilvánvalóan ellenőrzésük alá vonták, ahogyan tették azt más római városok, erődített helyek esetében is. A szóban forgó övveret abszolút szórványlelet a mai város északi határából, bolygatott humuszrétegből egy olyan területről, amelyen szisztematikus régészeti feltárás még nem történt. Jelenlegi ismereteink szerint tehát bárhogyan odakerülhetett: jelezhet megbolygatott temetkezést, de az is ugyanígy lehetséges, hogy egykor egyszerűen elhagyták (akár egy korabeli településen?), valamint későbbi korok tereprendezései során is eljuthatott a megtalálás helyére.

Sánta Barbara
régész
Savaria Múzeum

*A műtárgy a Savaria Múzeum állandó kiállításában megtekinthető.