A szegények ezüstjének is nevezett ón lelőhelyeit a 12. században fedezték fel a sziléziai Érchegységben, az innen kinyert alapanyagot használta aztán a 18. századig szinte egész Európa. Az ón 232 C fokon olvadó, ezüstszínű puha fém, melyet ötvözéssel erősítettek. Az ón megmunkálása, az ónöntés kis műhelyben, a középkortól céhes keretek közt zajlott. Magyarországra a 14-15. században, dél-német, osztrák és cseh közvetítéssel került. Az ónedény elterjedése miatt jöttek létre az ónöntő céhek, mestereik a Nürnbergből induló dél-német ónművesség hagyományait éltették tovább. Az ország három részre szakadásának idején Erdélyben működött a legtöbb öntő, de több központ jött létre Észak-Magyarországon is. Az itteni ónművesség legnagyobb központja Pozsony volt, hozzátartoztak a soproni, a győri, a komáromi, a nagyszombati, a kassai mesterek is. Sopronban, ahol a bemutatott céhkannát öntötték, már az 1420-as években élt két mester a városban.

Bár az ónöntés eleinte rokonságban állt az ötvösséggel, az ónedények sorozattermékek voltak, így egyre inkább – a céhedények kivételével – az egyszerű formák és a díszítések váltak általánossá. Ezeket a használati tárgyakat a 17-18. században az arisztokrata udvarokban ugyanúgy kedvelték, mint a városi polgárság körében, és paraszti hagyatéki leltárak is említik őket. Az ónöntés a virágkorát a 17-18. században élte, a remekbe készült céhkannákat az ónműves mesterség legszebb alkotásai között tartjuk számon. A soproni kannagyártó céh által készített edények javarészt céhkannák, amelyek ennek megfelelően díszesek, csapra járnak, hengeres testük van, lábaikat oroszlán vagy hermafejek díszítik, fedelükön díszes barokk címerpajzsok hirdetik a készíttető céh címerét, jelvényeit.

A soproni műhelytől 1668-ban a rohonci szabó céh rendelte meg a céhkannát, melyet a szervezet összejövetelei (tisztújítás, mesterfelvétel vagy akár kántorgyűlés) végén rendezett lakmározáskor használtak. A céhedények ezeken az összejöveteleken jelentős szerepet játszottak és nemcsak gyakorlati célt szolgáltak, hanem ezen túl az együvétartozás, a társas szellem szimbólumaivá lettek. A szabók űzték a leggyakoribb foglalkozást, Vas vármegye területén 1762-ben 19 szabócéh működött. Mesterségük jelképe az olló volt.„Nekem pedig a szabómesterség legjobb, kedves volna, aki különféle művből és posztóból tsak egyesül az olló és cérna szerszámaival legteljesebb ruhákat tud elkészíteni. Legfőképp az értelmes mértékvetésben, és a hozzávaló szabásban áll a legnagyobb mestersége.” (Lülik István)

A grandiózus méretű kanna formája jellegzetesen a Pozsonyhoz közeli központok kannáinak sajátosságait mutatja. Három angyalfejes lábon álló, lefelé szélesedő, alul ívelten kihajló hengeres forma jellemzi. Kiöntője profilozott, felrakott háromszög alakú. Fedele lépcsőzetesen kialakított, keskeny vízszintes permszéllel. Fogója plasztikus címerpajzsot tartó oroszlán. A címerpajzsban a rohonci szabó céh jelvénye, a nyitott olló látható, évszám és monogram, valamint feliratok. A címerpajzsban az olló mellett kétoldalt 16 / 68./ B•Z / M•I. Elején esztergált körgyűrűk között felirat: DER· SCNEIDER· ZV·RECHNITZ / ZECH·KANDEL. Az ónkannát készítő mester a soproni Ernst Kestner volt. Monogramos, városjeles mesterjegyét a fülön találjuk: négy címerpajzs alakú beütés. Egymás mellett kétszer Sopron város címere, alatta kétszer az ónkanna két oldalán EK monogram.

Az ónkannát Eszterházy Miklós hercegtől kapta ajándékba a múzeum a 20. század elején.

Mészáros Irén
muzeológus
Savaria Múzeum