Az európai antikvitás különböző vallásait szokás a pogány jelzővel – mintegy a kereszténység ellentéteként, erősen pejoratív felhanggal – összevonni, az azonban téves elképzelés, hogy ettől ezek az ókori vallások egyformák lennének. Hasonlóságot köztük egyértelműen lehet, és kell, kimutatni, ez azonban sokkal inkább ered abból, hogy az antik népek szellemi életének sajátosságai nagyon hasonlóak voltak. A különböző vallások vizsgálatánál és kutatásánál nem szabad elfelejteni, hogy a modern kor velük kapcsolatban ismert tudásanyagát az előző korok emberei hagyták ránk, tehát amikor két különböző vallás valamilyen elemében hasonlóságot vélünk felfedezni, akkor elsősorban vallásszociológiai szempontok alapján érdemes ezt megvizsgálni.

Az európai antikvitásban népszerű hitformák kimutathatóan hatást gyakoroltak a következő korszakokban elterjedő keresztény hitvilág megjelenítési formáira, amely erőteljesen érzékelhető például, ha az ikonográfiát, ábrázolásmódot vesszük górcső alá. Ennek oka, hogy a vallási megfontolások változnak, a korábbi hiedelmeket felváltja az újonnan helyesnek vélt hitbéli útmutatás, de az emberi természet a régi marad. A keresztény vallás abban a Római Birodalomban született, amelyben rengeteg, különböző hitvilág élt egymás mellett, ezek többsége pedig tulajdonképpen nem lefektetett vallási alapelvek alapján, hanem az emberi igények szerint formálódott. A kereszténység terjedésére ez olyan módon gyakorolt hatást, hogy az új hitet befogadó társadalom azt a saját szellemi igényeihez és gondolkodásmódjához igazította (Glasenapp, 1975), ezt pedig később, a középkorban, a már szervezett vagy szerveződő keresztény egyház tudatosan is képes volt a gyakorlatba átültetni. Ennek fényében különböző spirituális igényekkel rendelkező társadalmat olyan módon szolgálta ki, hogy a keresztény tanításokkal nem összeegyeztethető elemeket a sajátjaival helyettesítette (Tóth, 2017), esetleg hagyta, hogy az emberek életébe évszázadok vagy ezredek alatt mélyen beivódott elképzelések az istenekről tovább öröklődjenek a keresztény vallás fontos alakjaiba, ünnepeibe, elemeibe, az újonnan helyesnek vélt vallási útmutatásokkal ezáltal kerülve összhangba.

Isis Lactans szobor. Későkor. Budapest, Szépművészeti Múzeum.
Jelenleg kiállítva: Iseum Savariense, állandó kiállítás

A fentiek fényében elkerülhetetlen, hogy az új hit - ez esetben a kereszténység - képi megjelenítési formájára is hatással legyen az áttért emberek által korábban megszokott ikonográfia. Szűz Mária tisztelete a kereszténységgel együtt abban a Római Birodalomban terjedt el, amelynek a népei ősidők óta istennőket imádtak, többen közülük hatalmas, univerzális hatalommal bírtak, mint például az egyiptomi Isis (Cifka, 1988). Univerzális hatalmának egyik alapköve a termékenység, már az i.e. 1. évezredtől kezdve ábrázolták őt karján gyermekét, Hóruszt, táplálva (Isis Lactans), amelyet a szombathelyi Iseum állandó kiállításában is megtekinthető műtárgyakon is több helyen felfedezhetünk.A gyermekét karjában tartó anya képe egyértelműen mindkét nőalaknál jelentős, olyasmi, amelynek fontosságát bármely korban született ember értelmezni tudja. Rendkívül jelentős különbség azonban Isis és Mária között, hogy míg Isis maga is istenség, Szűz Mária halandó ember, aki az emberi bűntől meg nem érintve, Jézus Krisztus halandó részének ad életet, nem pedig az isteninek (Glasenapp, 1975). A fogantatás kérdése a kezdetektől kényes téma, hiszen, ha Jézus mentes minden bűntől, akkor az édesanyjának is annak kell lennie. Az azonban, hogy mikor és miért lett a fogantatáshoz vezető út bűn, már kevésbé egyértelmű. Az aszkézis fogalma már az antik vallások némelyikében is megjelenik, az Isis kultusz esetében Plutarchos nyíltan utal rá, hogy a felszenteltség, vagyis a beavatott lét, állandó józan életformát igényel, ami mentes mindenféle földi élvezettől, ugyanis csak így lehet a kemény templomi szolgálatot ellátni és a magasabb szellemi hatalmat szolgálni (Plutarchos, 1976). Az önmegtartóztatás gyökereit tehát úgy tűnik valahol itt kell keresni, ám a kereszténységben ismert jelentőségét Jézus fogantatásánál nyerte el. 

Szűz Mária tehát a Szent Lélektől – Isten lelkétől –, férfitől nem érintve fogant meg, vagyis, a felsőbbrendű hatalmat, a színtiszta istenséget első kézből, emberi gyarlóságtól mentesen, tisztán vette át. Az egyiptomi mitológia szerint Isis maga a termékeny föld, a természet maga, amelybe a tiszta Istenség (Plutarchos, 1976), Osiris veti el a magját szó szerinti és szimbolikus értelemben. A mitikus történeteket hajlandóak elhinni az emberek, mert a számukra megszokott és jól ismert dolgokból kiválasztják azt, ami számukra hihető (Plutarchos, 1976), ezt Plutarchos is megfogalmazta saját korának emberére nézve, mintegy kétezer évvel ezelőtt, az utána következő társadalmak vallásszociológiai szempontú vizsgálata pedig úgy tűnik csak erősíti az állítását. Az Isishez társított hiedelmek és tulajdonságok egy jó része Szűz Mária személyére tevődött át, akinek az esetében szintén arról van szó, hogy ő tulajdonképpen egy közvetítő kapocs az isteni és az emberi között. Hogy a két nőalakról alkotott elképzelés és ábrázolások ugyanannak az emberi felfogásnak a folyamatos alakulását reprezentálják, ennek ellenére, nem egyszerű kimutatni, hiszen a középkortól kezdve Mária leggyakoribb ábrázolása a rendkívül szerény és szemérmes madonna alak. Hellyel közzel azonban felbukkan olyasmi is, ami bizonyítékul szolgálhat rá, hogy kettejük megjelenítési formáiban folytonosság és kapcsolat mutatható ki.

A spanyolországi Cantabria régióban található Santa Maria de Lebeña, i.sz. 10. századra datálható, templom oltárképén Szűz Mária fedetlenül táplálja a kisded Jézust, alakja trónuson foglal helyet, köpenyén pedig csillagok és egyéb asztrális szimbólumok találhatóak. Az egyiptomi istenvilág kapcsolata a csillaghittel, mint tudjuk, szintén elválaszthatatlan.

Kisded Jézust tápláló Szűz Mária. Oltárkép a 10. századból.
Lebeña, Cantábria, Spanyolország.

A keresztény ikonográfia keleti hatásainak vizsgálatánál nem elhanyagolhatóak az olyan, pusztán gyakorlati szempontok, sem, hogy keresztény hittérítés missziós tevékenysége az ókorban jelentős részben folyt görögül, továbbá, hogy az elpusztult alexandriai könyvtár görög nyelvű tudásanyagát nagyrészt arab tudósok őrizték meg, amiből a reneszánsz során végbement fellendülést megelőzően, ha szivárgott is vissza Európába tudásanyag, az a szellemi élet központjain, vagyis a keresztény kolostorokon át talált utat magának, Európa felé utat nyitva az ókorból megmaradt keleti hatásoknak. Mindezt figyelembe véve már talán nem olyan meglepő, hogy az különböző hitvilágok emberiség által érzékelt/tanult elemei hasonlóságot mutatnak egymással. Mindkét (hajdan vagy jelenleg) fontos nőalak ugyanannak az emberiségnek és később európai társadalomnak adott ikonográfiai vagy művészi inspirációt, csupán egy másik korban.

Nagy Diána
Iseum Savariense

Irodalomjegyzék:

Cifka, P., Friss, G., Kertész, I., & Tótfalusi, I. (1988): Képek és jelképek. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó.

Glasenapp, Helmut Von (1975): Az öv világvallás. Gondolat Kiadó.

Plutarchos. (1976): Isis és Osiris. (Á. Wojtilla ford.; L. Kákosy & L. Fóti szerk.). Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ókori Történeti Tanszékeinek kiadványai.

Tóth, Anna Judit (2017): Ünnepek a keresztény és a pogány kor határán. Balassi Kiadó.